A Halál Egyik Angyalának Tollából:

Sok ember életét elvettem már. Olyanoknak, akik megérdemelték, akiknek visszajárt, akik bosszúból kapták, akiknek a sors keze kirendeltetett túlvilági életet írt... De csak ennek az egyetlen embernek néztem meg a temetését.
 Sötét volt, az ötven év körüli férfi az utcákon sétált, talán tíz óra körül. Már mindent elintéztem addigra: a gyilkosok a tőrrel és kötéllel a kezükben a sikátor mélyén várták. miért gyilkoltak? Ők sem tudják. Miért pont ez az ember hal meg? Az élet sosem volt igazságos. Még annak a szegény kislánynak sem, aki az unokája volt. A négy férfi kiugrott rejtekhelyéről, elkapták hátulról, beleszúrtak egy apró tőrrel a bordái közé. Prédájuk ordítani akart, de csak egy néma sikolyra tellett tőle, csak az ajkai formálták a segélykiáltást, de hang nem jött ki rajta, a torkára szoruló kötél miatt. Szíve sebesen vert, majd kihagyott még egy ütemet, és még egyet, és így tovább. A félelem megbénította, a vér lelassult az ereiben... Nem is fogta fel, hogy meghalt. Csak élete legszebb dolgára gondolt: a gyermekei, és azok leszármazottai mosolyárra, ölelésére és szeretetére. A kép megszakadt. A lelke már a túlvilágon járt. A gyilkosok nevetve fejbe rúgták még egyszer, otthagyva őt a lepusztult házak között.
 Három nappal később:

A friss, zöld füves parkban mindenki feketébe öltözött, virágot tartva kezükben, megtört életerővel, gyászos könnyeiket letörölve orcájukról. A koporsó nyitva volt, a pap felette fújta szövegét a halálról, idézve a Bibliából. Sorjában a halotthoz lépkedtek a családtagok, barátok elköszönni. Harmincöt éves leánya után az alig tizenkét éves unokája következett. Hosszú barna haját hátrakötötte, végtelen nagy fekete szeme üres volt, az arca kifejezéstelen. Nagyapja fölé hajolt, lábujjhegyre állva. Megszakadt a szíve, ahogy nézte őt. Nem fogta fel, hogy soha többet nem fogja átölelni, hogy soha nem fog vele játszani, hogy soha, de soha nem fogja látni dicsérő, büszke mosolyát. Szipogva megfogta a kezét. Könnyei végiggurultak a kerek arcocskáján, nyomot hagyva maguk után, melyeket követett még több fájdalmas csepp. De a kezét nem engedte el... Halkan így szólt:
- Gyere papa! Hagyjuk itt őket. Gyere velem, játszani szeretnék, még egyszer azt mondani, hogy szeretlek, azt se bánom, ha rám szólsz, hogyha elrontok valamit!- Egyre hangosabb és hangosabb lett. Szülei, és a körülötte állók nem érthették, min megy pontosan keresztül. De ő csak sírt. Édesapja meg fogta a vállát, és el akarta húzni onnan, de amaz makacs volt. 
- Nem megyek! Itt maradok vele! Nem akarom... Nem akarom elveszíteni!!!- Tekintete megállapodott eltávozott nagyapja nyakán. Ott húzódott végig a kötél nyoma. Nagy levegőt vett. Eltátotta a száját és csak bámult. Térdei összerogytak, a fűre görnyedt, arcát beletemetve a két kezébe. Sötét csipkés ruhácskája elterült körülötte. Zokogott, hangosan és megállíthatatlanul. Az égbolt sötét felhői összegyűltek, elengedték az emberekre esőcseppjeiket... Zuhogott. Még az ég is bánatos volt azon a napon...

XXOO
Anne.