Szóval, tekerjünk vissza. A zene hangos, a tömeg nagy és ordít, de egy kis sarokban csend van. Legalábbis nekem. Ott nekem jó volt, a karjaidban, föléd hajolva, megcsókolva. Mohó voltam megint. Persze, miért is ne lettem volna az, mikor tudtam, hogy most se érzel irántam semmit, csak nekem lobban fel ez mindig, és hogy sietnem kell, mert pár perc és más lesz a helyemen, ugyanazt csinálva, mint én. Elpirultam a levegőt kapkodva. Gyors voltál, de megvártál, mintha figyelnél rám. Ez boldoggá tett. Majd valami hatalmasat hasított a fejembe, csak úgy megsajdult tőle. Minden zúgott, a hangok visszatértek és én elengedtelek. Elég volt ennyi. Elég volt mindenből, ebből az erőltetett hülyeségből, az utána bekövetkező szenvedésből, a nézésed... visszarántott. Ez volt a baj. Folytattam, újra és újra. Pár perc után végleg felálltam, te semmitmondóan rám néztél és új prédát kerestél magadnak. Sajgó végtagokkal kimentem egy másik helységbe, szépen kifújtam a levegőt. Soha többet, döntöttem el és nekidőltem a falnak, fejemet nekitámasztva.
Az este többi része fekete lepel alá borul... Minden hírt kaptam, felháborítót, idegtépőt, fájdalmasat, igazságtalant... Sírásba torkollott az éjszaka.
Soha többet- ismételtem magamban.
Aztán a következő hetekben minden ugyanúgy folytatódott...
XXOO
PePe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése