Pain: ( Fájdalom)

Hát. Egész nap elvoltam. Felmentünk fát vágni a nagyszülőkhöz. Estére értünk haza. Még olvastam és mivel nem rég értem haza meg kellett látogatni a sok családtagot így a fejemből ki ment az összes ismerősöm. Nem mutatkoztam Msn-en sem és sehol máshol. Az e-mailem tele lehet egy csomó üzenettel. Máténak sem írtam. Az edzéseim nagyon hosszúak kemény 3 óra és nehezen bírom mikor haza érek. A vízben taposni meg kondizni meg minden. Máté... hát rá sem igazán gondoltam. Egyszer csak ír egy SMS-t : " Helo. Mi még járunk?" ugyan ez csak ékezetek nélkül. Meglepetten meredtem a telefonomra. Ez most sürgős eset - súgta valamit. A körmömet rágtam ijedtemben. A szívverésem meg állt egy pillanatra. Még mindig tátott szájjal figyeltem a kijelzőt. Most... mit írjak? Ami hamar eszembe jutott: szia. Ezt hogy érted? És én ezt idióta el is küldtem ilyen béna megfogalmazással. Nem írt vissza már egy fél órája. A körmömet rágtam. Lecövekeltem a gép elé. Diley írt is nekem én pedig elújságoltam ezt az ügyet. Ő is csodálkozott és legalább egy kicsit elterelte a figyelmem. Semmi hír azóta sem. Egyre inkább ficeregni kezdtem. Zenét hallgattam. Ez se segített. Te jó ég! Mit csináljak. Írtam neki még egyszer. Semmi. Ez nem igaz! Könnyek szöktek a szemembe de nem hagytam hogy előtörjenek és aztán egy egész éjszakán sírjak. Rémálmaim lesznek mint ahogy ez szokás nálam ilyen helyzetekben. Minden idegességem összegyűlt egy pontba a mellkasomban és dübörögni kezdett. Lerogytam a földre és összekucorodtam. Ordítani tudtam volna. De a szüleim mit fognak szólni. Elfojtottam magamban a dühöt, rettegést és minden más érzelmet ami a félelemhez és fájdalomhoz vezet. Úgy éreztem valami szét tép belülről. Tehetetlen voltam. Reszkettek a végtagjaim. A könnyek mégis végig gördültek az arcomon. Már mindegy. Biztosan nem számítok neki. Biztosan nem tudja hogy én hogy gondolok rá. Mindig mellette lennék ha szabad lenne. De sajnos ez nem lehet. Nemsokára megírja: Viszlát. Már nem kellesz. Már nem érdekelsz. És ezek a szavak kísérteni fognak. Időtlen időkig. Míg nem találok valaki mást. Egy évet adok ennek az egésznek. Nem igazán vagyok az a szép alkat és általában engem egy csomó fiú utál. Pl: Az osztályban egy csomóan ( Kezdjük itt ). Nevetséges vagyok. Mit is reméltem. Talán ilyen könnyen rám lehet unni? Ennyire eldobható vagyok? Válasz még mindig semmi. Lehet hogy már erre sem méltat? Egy egyszerű válaszra hogy innen tudjam mi van? Felesleges. Felhúztam magam. Magamba süllyedtem és nincs kedvem látni ezt a világot. Hajlandó lesz beismerni? Nem igaz hogy nem bírja a szemembe mondani! Ne kíméljen. Már úgyis mindegy. Már engem sem érdekel. És kire támaszkodjam? A barátaimnak nem nyafoghatok örökké. Nem hiszem hogy sokáig bírnának. A szüleimnek adom a póker-arcot miszerint semmi baj anyu közös megegyezés... Mégis rémálommá fordult ez a nyár is. Mint ahogy az összes többi is...