Mátéval végül én szakítottam. Valami nyugtalanított. Mintha lenne valaki más is. Könnyedén ment a szakítás. Egyszerűen fogadta és ez feldobott. Miközben Ricsivel dumáltunk éppen menni készültem. Erre azt mondja hogy várjak egy kicsit. Teljesen ráérek. Bemásolta azt a beszélgetést amit Mátéval írogatott ( Legalább is egy fontos részletét. Azt nem mondtam el hogy Ricsinek elmondtam hogy szakítottam Mátéval.) : Ricsi: Hallom mi történt. Erre Máté: Ideje volt. ( Itt megálltam. Nem lehet igaz. Én teljesen félre ismertem? Felment az agyvizem.) Ricsi döbbenten válaszolt: Akkor nem is bánod. Erre Máté csak úgy foghegyről: NEM   Életem legrosszabb pillanata volt ez. Ott visszhangzott a fejemben ez a rövid párbeszéd. Nem akartam elhinni. De igaz volt. Itt van előttem a bizonyíték. Fejből tudtam már minden részletét. Újra és újra átolvastam. De semmit nem értettem félre. Tökéletesen igaz volt minden egyes sora. Arra számítottam hogy mint egy állat mindent elkezdek dobálni, ami a kezem ügyébe kerül. Ehelyett az az ismerős fájdalom kezdett dübörögni a bordáim között. Felálltam a székről és összerogytam. Ismételten a földön kötöttem ki. Könnyzápor ért utol. Sírok... Nem hittem volna hogy ez előfordulhat velem. De mégis. Ordítani tudtam volna. És csak az járt a fejemben: " A Halál könnyű lenne... békés és csöndes." De nem tehetem meg ezt a szüleimmel. Vonzást éreztem a konyhában lévő kések felé. Nem! Először is neki esek az én kedvesemnek! Feltápászkodtam a szőnyegről. Leültem a gép elé és kalapáló szívvel rákattintottam arra a névre, aki óriási sebet ejtett rajtam. Még kedves is voltam mert vissza fogtam magam. Legszívesebben ölni tudnék ilyenkor. És könnyedén írni kezdtem. Igaz a kezem remegett a dührohamtól: