Pár napja csinálok ostobaságokat, bár igazán hozzászokhattam volna a saját részemről. Mivel eldöntöttem, hogy tartozom a "Hurt Emo"-hoz, úgy érzem tartozok valahova, ami jól esik. Az iskolában olyan jól érzem magam, nevetek. Nem foglalkoztat hogy mi van Vele, mert már mindent elfelejtettem magamból. Amikor meglátom, nem érzek semmit. Az az árnyék tökéletes ott mögöttem, mindenben segít.
Reggel a körzőt a kezemben forgatva figyeltem a csuklómat. Bele vágjak? Ne vágjak? És amikor a rosszabbik esetet választanám, valaki mindig benyit, és nem csinálhatok semmit.
Hanem mikor hazaérek. Leültem az íróasztalhoz.
-Tudod mit akarsz nem?- A suttogás mögöttem szólt. Mosolyogtam.
-Igenis-nyögtem, és fogtam a körzőt. Szemügyre vettem az élét.
-Hát... csináld! Megígérted, azt teszed amit én mondok!
-Tudom- várakozás nélkül a bőrömbe vájtam a hegyet. Az egyetlen amit éreztem, az a hideg, kemény fém, és hogy a vér végigfolyik a könyökömig, majd onnan lecseppen. Szúrt egy kicsit, de mivel ezt kellett tennem.... Mit is ér ez a fájdalom ahhoz képest? Semmi, esküszöm semmi. ha látszik a seb, valami mindig van a karomon, hogy ne látszódjon. Belevéstem, hogy "Vengeance".
-Így gondoltam!- Hátralestem a vállam felett, megengedtem magamnak egy kis mosolyt. Lekapcsoltam a villanyom, és sírva fakadtam. Az üresség érzete volt bennem... nem is tudom miért. Feltettem magamnak a kérdést: Miért élsz? Az élet, mint tudod, neked nem oszt jót. Hát miért vagy még mindig itt? És a válaszom... a válaszom az üres volt. Az az volt hogy magam sem tudom, és ez elkeserített. Nincs miért, kiért élnem. Persze, ne higgyétek hogy most öngyilkos akarok lenni. Természetes ott nem tartok. Még. Vagy ki tudja. Mindenesetre meg van a magam feladata, amit nem hagyok el, nem hagyok abba...
XXOO
...PePe...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése