És akkor meghaltam...:

Hétfő volt... fújt a szél, hideg volt, de a levegő már azért is fagyosabb volt nekem, mert el kellett beszélnem Szabival...Lassan, minden egyes órát visszaszámolva ültem az iskolában, magam elé meredve gondolkodtam a szavaimon... Kicsöngettek, írtam egy üzenetet, hogy az iskola előtt jó-e...
Odaért, mellém csusszant a padon, és nagy kő esett le a szívemről... az arcán nem látom semmi jelét annak, hogy rossz napom lesz. Ez felvidított... De annyira nyilvánvaló, hogy nem ismerem az embereket!
-Gondolom, azokat amiket kiírtál, azokat nekem szántad...-kiírtam a hétvégén pár idézetet. Ez igaz. De nem neki! Csak azért, mert tetszettek... Bujkált valami nyugtalanság a levegőben, ami egyértelműen belőle áradt...
-Annyira ostoba vagy, hát azt hitted, szakítok?! Hiszen szeretlek, tudod jól!- Azzal felálltam és átöleltem... De valamit elhamarkodtam... Láttam a barátait, úgy 50 méterre tőlünk, ahogy ide-ide néznek... Mi a fene? Gyanús, valami rossz, el kell mennem innen, de gyorsan! Nem hagyhatom, hogy megtörténjen, menekülőre kell fognom a dolgot, különben...
-Én is...
-Mi? Mit te is?- Csöndben maradt és maga elé nézett, nem emelte rám a tekintetét, álltam, végignéztem rajta... De hiszen annyira tökéletes! Nem akarom elengedni... csak most sikerült megszeretnem! Mi ez? Nem engedhetem... Akkor megint minden fájni fog... Sapkáját jobban felhúzta a jeges szél ellen... Rám nehezkedett a csend súlya... Megremegett a szám... Félve felpillantott szempillái alól, azokkal a zöld szemekkel, amik mindig fogva tartottak... Már nem szeretsz? Ez az, amit mondani akarsz?
-Hülye vagyok...- és visszafordult a gondolataiba, amiket elzárt előlem... Nem láttam és nem is hallottam semmit... Bevallom, féltem... Hozzá akartam érni, kihasználva utolsó perceimet, át akartam karolni, hogy utána magammal húzhassam, és úgy mint régen, hazakísérjen, útközbe jót beszélgessünk, majd megcsókoljam, mikor a házuk felé veszi az irányt... De tudtam, hogy ezek után a percek után nem lesz erre több esélyem... Nem használtam ki, hogy mellettem van.. Elszorult a torkom... Felé hajoltam, és a karjaimba akartam zárni...
-Ne!- És itt a vége... a jelzés, mikor nem tudsz beleszólni... Amikor nem tudod, hogy hogyan viselkedj... Sírj? Legyél bátor? Legyél az, aki leordítja a másik fejét... Vagy csak magányos, és elveszett, csendes, és küldd el?
-M-mi?- Nem tellett tőlem többre...
-Fiatal vagy...- Milyen szónoklat ez?! Egy év van köztünk, a fenébe is...- Kiszerettem belőled!- Utolsó szavai könyörgően hangzottak, megszédültem a nyers, erős erejüktől... Egy grimasz futott át az arcomon, a lábaim elgyengültek, leültem mellé tisztességes távolságra a padra... Még szárazabb lett a torkom, nyeltem rá egyet, hagyni akartam, hogy had menjen...
-De ha csak ez a baj...- rájöttem, hogy össze-vissza beszélnék, ha ezt folytatnám... Átölelt, de nem öleltem vissza... Ezt már nem akartam neki megadni, tudtam, hogy túlságosan megszorítanám, aztán meg sírás a vége ennek is... A kezeim amúgy is lefagytak, kővé dermedtek, de kihasználtam, hogy utoljára hozzám ér... Ezt is megjegyeztem, természetesen... Hagytam a csudába... felálltam... Ismét rám nézett, talán hogy megbizonyosodjon róla, hogy mit tett velem... Valószínű, hogy semmi jelét nem látta érzelmeknek, arra figyeltem... Zöld szemeit utoljára, közelről szemügyre vettem, meg akartam jegyezni arca minden vonását, hogy soha, de soha ne felejthessem el... Lehunytam a szemem, az ég felé néztem, és szidtam "Istent"...
-Akkor, szia...-elmentem, láttam, hogy feláll, és a barátai felé veszi az irányt... Nem akartam a szavain rágódni. Nem is elemezgettem őket.
Út közben, hogy rágyújtsak egy cigarettára, összefutottam Fannival.
-Nos, már találkoztatok is, mi volt?- Két barátnője mellette állt-történetesen az egyik az én barátnőm is volt- de neki nem tudtam válaszolni...
-Úristen mi történt, csak nem?!- Akkor tudtam, hogy ő már látja rajtam... Felé fordultam, átlépte a távolságot, ami köztünk tátongott, és átölelt, erősen megszorított, biztatott, hagyta, hogy sírjak... Mondhatjuk, hogy engedelmes voltam, és sírtam... Elengedtem a könnyeim, amik nyomtak belülről, hogy kitörhessenek...
És hiába, hogy gyászolhatom, viszonzatlan szerelmem... Ugyanúgy megszorítottam Fannit, megköszöntem neki mindent... Rájöttem, hogy nélküle is élettelen lenne az életem.
Azóta sírok, nem alszok... Azon a délutánon meghaltam...

A csöndben, amíg koncentráltam a nyugalmam megőrzésére, megszólalt:
-Ne legyél már ilyen!- Ne legyek ilyen?! Hogy lehet ezt mondani, mikor egy világ omlott össze bennem?! Mély levegőt véve tartottam a csendet. De egy könnycsepp végigcsordult hideg arcomon, kellemes meleget hagyva maga után. Elfordultam, hogy letöröljem, ökölbe szorítottam a másik kezem. Megállt és átölelt. A fene essen beléd! Azt hiszed ez elég?! Azt hiszed, hogy elég egy zokszó nélkül átölelni, és minden ugyanolyan lesz?! Undorodtam tőle. Ott akartam hagyni... az a baj, hogy a lelkemnek csak az egyik felével, a másik részem ugyanúgy szerette... De a szeretet most épp hogy pislákolt. Ott akartam hagyni, mondván, hogy menj el a hülye haverjaiddal, engem pedig engedj haza... De az ostobaság lett volna... Mellette tartottam végig. Betértünk egy boltba, vetettem vele egy csomag zsebkendőt. Rám nézett és mosolygott. Miért? Fogalmam sincs... Hogy képes ilyenkor is vigyorogni? Ennyire nem értene meg?
Az este katasztrofális volt... Próbáltam jókedvűnek látszani, sőt, még nagyjából be is jött... De... ez így minden volt, csak nem olyan, mint amilyennek kellett volna lennie.
Egy belvárosi részen, ahol összefutottunk a barátaival, az egyik fiúval egymás szemébe néztek, pont elkaptam a pillanatot. A másik fiú figyelmesen nézte, és elhúzta egy pillanatra a száját, Aztán az, aki mellettem volt, átkarolva a csípőm bólintott... Talán tudja?

Nem kísért el a házig... hazamentem egyedül este a kapuban álltam, anyám rám mosolygott, és én is próbáltam ugyanezt tenni. Utálom mikor aggódik értem, olyan idegesítő olyankor... Jobbnak láttam nem elmondani neki...
Később csörgött a telefonom. Felvettem.
-Bocsánat...- egyértelműen az Ő (?) hangja volt. Már kicsit késő, nemde? Csak most gondolkodtál el? Ennyi időbe tellett? Ezt tényleg így tervezted?
-Ez most hogy jött?- Igyekeztem közömbösnek mutatni a hangom, kevesebb sikerrel... Nagy volt bennem a bánat és a harag... dühös voltam, nagyon...
-Hát mert elfelejtettem... az előbb...- későbánat, nemde?
-Majd... a jövőhéten megbeszéljük... most biztosan nem...- Ezzel le is tettem a telefont, és ráütöttem az asztalomra.
Szünetet kell tartanom... Nem tudom, hogy most mit akarok...
Egy mostanra nagyon jó barátommal egész éjszaka beszéltem. Annyira jól esett, hogy ilyen kedves...
Lassan magamhoz tértem, átsírtam az éjszakát, arra gondolva, hogy Ő biztosan nyugodt szívvel alszik...

Tettek...:

Két hete nem láttam Őt. Végre összeszedhettem magam, hogy találkozzak vele, és elindultam a hidegben le a népkertbe. Fújt a szél, az eső is szemerkélni kezdett. Az egyik bejáratnál felnézve a borús és felhős égre megszólalt bennem egy hang: "Fordulj vissza, jobban jársz, ha ezt most hagyod!". Nem. Két hét, az két hét.
Leültem egy padra a focipálya mellett, visszapörgetve az időt, szinte tisztán látni magam előtt a képet, ahogy a nyári melegben fociznak, aztán ki jön a kapun, és megcsókol. Boldog voltam.
De a napfény eltűnt, és most zuhogott a fagyos eső. Behúzódtam egy fa alá, fél óra megpillantottam az árnyékát...
Útnak indultunk... Mosolyogtam, mellettem van, megölelhetem és minden ugyanolyan lesz, mint eddig is volt. Öröm... szín tiszta öröm... És most állj. Állítsuk meg a képet, ahogy sétálok, az Ő kezét fogva, mosolyogva, ismét életet érezve a tüdőmben.
Volt egy kis vitája a legjobb barátnőjével, még mesélte, mikor beszéltünk egy nappal előtte. Rákérdeztem, hogy végül mi lett... Akkor a képet ismét elindíthatjuk:
-Biztos hallani akarod?- Mosolyog... vagy mégsem?
-Hát... azt hiszem, szeretném tudni...-mi a fenét kell ezzel tökölni?
-Hát... kicsit sokat ittunk, és majdnem megcsókoltam.- Állj. És ezt most nem én mondom, hanem a hang. "Én megmondtam". Mi a fene? Egy szívdobbanás kihagyva. Kettő. Három. Forog a világ és elképzelem a képet. Ahogy másnak fogja a kezét, mást csókol meg... Szorít a tüdőm, a föld már nem is alattam van, hanem teljesen eltűnik, én pedig lebegek, arra készülve, hogy szétszakadok. Az arcomon megrándul egy izom. Nem állok meg. Megyek tovább. Sátán egyik törvénye, hogy soha ne keress bűnbakot, mindenki vállalja a felelősséget a saját ostobaságáért. Még akkor is, ha a bűnbak az alkohol lenne. Nem kifogás. De Sátán másik törvénye, hogy ne kövess el ostobaságot. Csöndbe maradtam... Több, mint negyvenöt percig küszködtem a könnyekkel. Nem sírok, mondván...
Semmi bocsánat... Tovább sétáltunk, nem szólaltam meg, haraptam a nyelvem, hogy ne bőgjem el magam, ne pofozzam fel, ne ordítsak vele... ennek nincs itt az ideje...
Folytatom...

XXOO
PePe