És akkor meghaltam...:

Hétfő volt... fújt a szél, hideg volt, de a levegő már azért is fagyosabb volt nekem, mert el kellett beszélnem Szabival...Lassan, minden egyes órát visszaszámolva ültem az iskolában, magam elé meredve gondolkodtam a szavaimon... Kicsöngettek, írtam egy üzenetet, hogy az iskola előtt jó-e...
Odaért, mellém csusszant a padon, és nagy kő esett le a szívemről... az arcán nem látom semmi jelét annak, hogy rossz napom lesz. Ez felvidított... De annyira nyilvánvaló, hogy nem ismerem az embereket!
-Gondolom, azokat amiket kiírtál, azokat nekem szántad...-kiírtam a hétvégén pár idézetet. Ez igaz. De nem neki! Csak azért, mert tetszettek... Bujkált valami nyugtalanság a levegőben, ami egyértelműen belőle áradt...
-Annyira ostoba vagy, hát azt hitted, szakítok?! Hiszen szeretlek, tudod jól!- Azzal felálltam és átöleltem... De valamit elhamarkodtam... Láttam a barátait, úgy 50 méterre tőlünk, ahogy ide-ide néznek... Mi a fene? Gyanús, valami rossz, el kell mennem innen, de gyorsan! Nem hagyhatom, hogy megtörténjen, menekülőre kell fognom a dolgot, különben...
-Én is...
-Mi? Mit te is?- Csöndben maradt és maga elé nézett, nem emelte rám a tekintetét, álltam, végignéztem rajta... De hiszen annyira tökéletes! Nem akarom elengedni... csak most sikerült megszeretnem! Mi ez? Nem engedhetem... Akkor megint minden fájni fog... Sapkáját jobban felhúzta a jeges szél ellen... Rám nehezkedett a csend súlya... Megremegett a szám... Félve felpillantott szempillái alól, azokkal a zöld szemekkel, amik mindig fogva tartottak... Már nem szeretsz? Ez az, amit mondani akarsz?
-Hülye vagyok...- és visszafordult a gondolataiba, amiket elzárt előlem... Nem láttam és nem is hallottam semmit... Bevallom, féltem... Hozzá akartam érni, kihasználva utolsó perceimet, át akartam karolni, hogy utána magammal húzhassam, és úgy mint régen, hazakísérjen, útközbe jót beszélgessünk, majd megcsókoljam, mikor a házuk felé veszi az irányt... De tudtam, hogy ezek után a percek után nem lesz erre több esélyem... Nem használtam ki, hogy mellettem van.. Elszorult a torkom... Felé hajoltam, és a karjaimba akartam zárni...
-Ne!- És itt a vége... a jelzés, mikor nem tudsz beleszólni... Amikor nem tudod, hogy hogyan viselkedj... Sírj? Legyél bátor? Legyél az, aki leordítja a másik fejét... Vagy csak magányos, és elveszett, csendes, és küldd el?
-M-mi?- Nem tellett tőlem többre...
-Fiatal vagy...- Milyen szónoklat ez?! Egy év van köztünk, a fenébe is...- Kiszerettem belőled!- Utolsó szavai könyörgően hangzottak, megszédültem a nyers, erős erejüktől... Egy grimasz futott át az arcomon, a lábaim elgyengültek, leültem mellé tisztességes távolságra a padra... Még szárazabb lett a torkom, nyeltem rá egyet, hagyni akartam, hogy had menjen...
-De ha csak ez a baj...- rájöttem, hogy össze-vissza beszélnék, ha ezt folytatnám... Átölelt, de nem öleltem vissza... Ezt már nem akartam neki megadni, tudtam, hogy túlságosan megszorítanám, aztán meg sírás a vége ennek is... A kezeim amúgy is lefagytak, kővé dermedtek, de kihasználtam, hogy utoljára hozzám ér... Ezt is megjegyeztem, természetesen... Hagytam a csudába... felálltam... Ismét rám nézett, talán hogy megbizonyosodjon róla, hogy mit tett velem... Valószínű, hogy semmi jelét nem látta érzelmeknek, arra figyeltem... Zöld szemeit utoljára, közelről szemügyre vettem, meg akartam jegyezni arca minden vonását, hogy soha, de soha ne felejthessem el... Lehunytam a szemem, az ég felé néztem, és szidtam "Istent"...
-Akkor, szia...-elmentem, láttam, hogy feláll, és a barátai felé veszi az irányt... Nem akartam a szavain rágódni. Nem is elemezgettem őket.
Út közben, hogy rágyújtsak egy cigarettára, összefutottam Fannival.
-Nos, már találkoztatok is, mi volt?- Két barátnője mellette állt-történetesen az egyik az én barátnőm is volt- de neki nem tudtam válaszolni...
-Úristen mi történt, csak nem?!- Akkor tudtam, hogy ő már látja rajtam... Felé fordultam, átlépte a távolságot, ami köztünk tátongott, és átölelt, erősen megszorított, biztatott, hagyta, hogy sírjak... Mondhatjuk, hogy engedelmes voltam, és sírtam... Elengedtem a könnyeim, amik nyomtak belülről, hogy kitörhessenek...
És hiába, hogy gyászolhatom, viszonzatlan szerelmem... Ugyanúgy megszorítottam Fannit, megköszöntem neki mindent... Rájöttem, hogy nélküle is élettelen lenne az életem.
Azóta sírok, nem alszok... Azon a délutánon meghaltam...