Crazy:

 Bolond vagyok... Folyamatosan ostobaságokat csinálok, és hibákat követek el. Ha elmegy mellettem a folyosón, fél óráig bambulok utána, és amíg nézem ahogy halad, megáll, lelassul az idő. Ha a hangját meghallom, a lábam reszketni kezd, a gyomrom megfájdul és olykor komolyan szédülés kap el.
 De az ésszerű dolog, amit magamban fejlesztettem ki, az az önkínzás. Rászoktam arra hogy igen erősen harapdáljam magam. Komolyan hülyén hangzik, de ha péntek van akkor úgy belevésem a fogaimat a bőrömbe hogy vérezni kezd. Ennek csak ez a lényege: ha belül fájdalmat okoztam magamnak azzal, hogy megengedtem magamnak a szerelmet, és ezzel a csalódást, akkor kívülről is magamnak kell fájdalmat okoznom. Érdekes érzés, mert dühömben erősen harapom a kezem, vagy a karom, akkor egyre jobban fáj. Amikor érzem, hogy kibuggyan a vér, hagyom hogy kiszivárogjon a bőröm alól és kezet mosok. Őrültség, de ha meglátom Őt, akkor ezt csinálom. Ezt csinálom azért, hogy tanuljak a naivságomból. Az ígéretemet megszegtem, hát ez az ami jár érte.
 Most viszont biztos vagyok benne hogy nem engedem meg magamnak azt a luxust, hogy beleszeressek valakibe. Ha látom, hogy van esélyem Vele beszélni, kényszerítem magam a sírásra, vagy szétharapom a szám, csak ne írjak Neki, vagy ne álljak Vele szóba. Biztos vagyok benne, hogy teljesen elpirulok, mikor hozzám szól. Nem tudok ellene tenni. Csak az Én hibám lehet...
 Mindenesetre, bennem maradt a dolog, hogy látnom kell. Egyszer megragadtam a nyakam, és amilyen szorosan tudtam megszorítottam, csak ne menjek a közelébe. Hogy elfelejtsem, ahhoz egyelőre nem tudom mit kell majd csinálnom... Nehéz lesz... Biztos vagyok benne...

Könnyek:

 Mindenki tudhatta hogy nem válik be...Mindenki gondolhatta... De én még bíztam benne. Viszont, most tényleg nem akarok szerelmes lenni. Soha többet. Először el kell szakadnom Tőle... ami beletelik egy kis időbe, és még örülök hogy hozzám szól...
 Órákig sírtam... nem kaptam levegőt, a végtagjaim elzsibbadtak, szédültem és nem tudtam járni. Sose voltam még ennyire szerelmes... Nem is akarok többet az igaz...
 Amikor a sírás egy kicsit megállt, enyhült, akkor magam elé meredtem és beszélni kezdtem hogy segíteni akarok Neki... Szörnyen fájt amit írt, hogy mit csinál. Mert ugyanezt csináltam én is. Szörnyű volt. Emlékszem arra a sötét őszre, hogy milyen is volt. És Ő most ugyanezt csinálja. Amikor én ezt tettem, majdnem valami nagyon rosszba torkollott az egész. És én ezt nem akarom neki. Az miatt sírtam amit csinál, nem is azért mert nem akar velem lenni... nem vagyok normális. De segítenem kell neki. Nem hagyhatom hogy itt hagyjon. Nem szabad itt hagynia... Csak engedje hogy segítsek neki. Mert Ő tökéletes volt, míg ez a horpadás nem keletkezett rajta, és én ezt meg akarom javítani. Rajtam már sok ilyen seb van, magamon nem, de Rajta lehet segíteni. És kell is. Utol kell érnem, és vissza kell húznom a szakadékból... Mielőtt végleg leugrana...

Önmegtagadás:

  Régen... még nagyon régen elhatároztam hogy nem leszek szerelmes. Nem akartam az lenni. Feleslegesnek tartottam. Azt hittem, elviselhetetlenül értelmetlen érzelem, amit el kell tüntetnem magamból. De nem. Megszegtem az ígéretemet, megtagadtam magam, azzal hogy beleestem egy fiúba. Milyen hülye vagyok!
  Egész jól alakult minden. Minden sínen ment. Amikor egy lány írta hogy beszélt vele. Megkérdeztem tőle hogy mi volt. És a fiú ezt mondta: "Nem vagyok biztos benne, mert félek hogy az agyára megyek a hangulatváltozásaimmal, és a depressziómmal". Nem mennél az agyamra. Soha. Soha nem mondanám azt hogy elegem van belőled. Tudom, hogy mindig melletted állnék, kitartanék melletted jóban is és rosszban is. Én is voltam depressziós. Nem is olyan régen. De... meg kell mondanom, hogy eddig nem tudtam kiejteni, vagy leírni azt hogy "szeretlek" csak kínkeservesen. De neked ki tudom mondani. Mert Te valahogy feltűntél, és én nem voltam már a régi önmagam. Mert Te megváltoztattál. Semmi sem biztos, tudom, és elméletileg gondolkodsz... De tudnod kell, hogy segíteni akarok. Mert fontos lettél nekem. Mert nem találok még egy olyan személyt, akihez most annyira vonzódnék mint hozzád.
  Amikor írod, hogy rossz napod van, hogy nincs jó kedved, hogy valami nem stimmel... nekem is fáj. Fáj az, hogy nem érzed magad jól, fáj az hogy nem vagy boldog. De engem nem zavar. Meg akarlak érteni. Azt akarom hogy neked jó legyen. Nem akarok folyamatosan a nyakadon lógni, de ha Neked az kell, megteszem. Ha Neked magányra, és csöndre van szükséged, várok. Tudnod kell, hogy várok. Tudnod kell, hogy felfordult Miattad az életem, de ez így jó. Azért jó, mert Miattad van. Mert én most azt kell hogy mondja szeretlek! Mer tökéletes vagy, nekem tökéletes. De ha valaki most hibákat kezd keresni Benned, akkor azt tudom mondani, hogy előbb engem boncolgasson. Soroljátok fel a hibáimat! Aztán ha tudjátok hogy kiről van szó, akkor az Övét! Látjátok, hogy hozzám képest tökéletes? Mert az... Ő az... Nem kell más csak ő.
  És tudom hogy gondolkodsz, tudom hogy fájni fog, ha nem lesz pozitív a döntésed... De még várnék Rád. Fájni fog... Tudom hogy fájni fog. De Te döntesz, és ez a Te életed. De én várok, és csak várok. Csak várok, amíg meg nem halok, én várok...

Anger and Agony:

Hagytam magam ismét becsapni... Annyiszor magamra szóltam már az miatt hogy hagyom magam átverni! De most megint nem hallgattam az agyamra, és megint fájdalmat okoztam magamnak. Miért csináltam ezt... De ne is merüljünk el ebben az egészben! Kezdjünk mindent az elejéről:
 Talán egy hónapja jártunk Ádámmal. Jól elvoltunk, kedves volt. Rákényszerítettem magam hogy szeressem, és ebből egy bizonyos kötődés jött létre, rá támaszkodtam, hozzá futottam tanácsért, ha segítségre volt szükségem. Boldognak láttam ezt az egészet. A nyár jónak ígérkezett. Valóban úgy éreztem hogy visszatérhetek valahova.
 De ma...
 Láttam hogy kiírt valamit, hogy nem jön össze vagy valami ilyesmi. Megkérdeztem hát mi baja van. Nem akarta elárulni. És jobb is lett volna ha nem árulja el. Nekem jobb. Mert a menedék odalett, eldobott magától, azt mondván hogy ez így nem jó. Nem sírtam. Nem bántott. Összeszorult a szívem ugyan,és mindent mélyen megbántam. Az a kötődés vékony szálakra bomlott. Miért? Miért hagytál itt? Szükségem van rád! Ha nem is látjuk egymást sokszor... kellesz nekem mert te vagy az én támaszom, a hely ahová mehetek. El kellett köszönnöm.
 Este, hat körül még egyszer felnéztem. Egy lány képéhez írt. De hogy mit? A szálak tovább szakadoztak, mint a var amikor lejön a sebről, és az újból vérezni kezd. Jó volt veled, mert segítettél begyógyítani azokat a sötét hónapokat. De most, újból sötét felhők gyülekeznek.
 Amúgy ilyeneket írt a lánynak: " Aludnék veled, kívánlak"... Felszakított minden láncot ami távol tartotta a rossz dolgokat tőlem. A gyomrom felfordult, a könnyek közelebb kerültek a szememhez...
 Most... mit tehetek, hiszen megint hagytam magam elárulni. Megint eldobtak valami jobbért, érdekesebbért.
 Hát nem engedem a régi énemet többet elárulni. Nem engedem hogy szerelmes legyek, bezárkózom, csöndes leszek, nem hagyom hogy áttörjék azt az ajtót amit bezártam magam előtt. Nem hagyom a régi önmagamat elárulni. Mert akkor nem okozok fájdalmat magamnak.
 Szóval megint a hullámok alatt... ez így lesz mostantól? Örökre?

Tehetség:

Már régebben történt, talán egy héttel ezelőtt.
 Irodalmon ment el az élettől a kedvem. Ennyi volt: háziból egy fogalmazást kellett írni. Rendben. Nos... sokan felolvasták. Először Karola volt, aki ötöst kapott rá. Ennyi ,ég rendben. De amikor az olyanok is felolvasták, akiknek semmi közük sincs a könyvekhez, és ötöst kaptak rá, akkor rosszul lettem.
 Sosem hittem volna. Hiszen én folyamatosan próbálkoztam. Folyamatosan, mindent kipróbáltam. Már nem is tudom hány éve írok, próbálkozok történetekkel, hétvégéim mennek rá arra, hogy kitaláljak egy jó könyvet. Többször próbáltam sportolni, énekelni, zenélni. Erre ez van. Én akármit teszek, csinálom folyamatosan, semmi értelme. Írtam valamit, amiről azt hittem jó, erre az olyanok, akik csak összedobták az egészet, jobbak mint én. De miért? Én már nem tudom mióta csinálom ezt és hasztalan. A sportban ugyanez van. Nem tudom talán négy vagy öt évig kézilabdáztam, erre fölösleges vagyok. Azért vagyok a pályán hogy meglegyen a csapat létszáma, és ne legünk kevesebben. Utálom ezt. Mindent megpróbáltam, hosszú ideig szenvedtem... és nem ért semmit az a sok elpazarolt nap. Egyedül a zenében van tehetségem.
 De rajzolni is annyiszor próbáltam. És mások sokkal könnyebben, rövidebb idő alatt szebb képeket teremtenek mint én. Miért van ez? Miért van az, hogy míg sok ismerősöm mindenben ügyes, addig én fölösleges vagyok? Egyáltalán... miért próbálkozom?