The Fate

Háromnegyed ötkor kinyílt a szemem. Fogalmam sincs miért keltem fel ilyen hamar, alig aludtam négy órát. Kerestem magam mellett a telefonom és láttam két üzenetet. Megdörzsöltem a szemem. Hiszen melyik vadbarom keres engem ilyenkor?
Az egyik kedves feladóm egy barátnőm volt, egy remek hosszú irománnyal. Mire a végére írtam a következőre ugrottam. És megállt a világ. A feladó miatt is, és attól a pár szótól is, amit kaptam tőle.
"Heaven's a Lie"
Kimentem inni egy pohár vizet és visszajöttem hogy rendesen lássak. Hogy biztos tudjam nem egy álom, és nem olvastam félre. Nem ért csalódás. Valódi volt.
Ez annak a számnak a címe, amit együtt hallgattunk. Ami annyit jelentett nekem, de mióta szétmentünk eszembe sem jutott meghallgatni. Hiányzol nekem. Ezt üzente volna, hogyha én írom neked. De most ez mit jelentett a te oldaladról? Most ez azt jelentené, hogy én is hiányzom neked, és nosztalgiáztál, vagy azt, hogy a boldogság egy hazugság, és hagyjalak végre békén, hallgatván a többi emberre is?
Miért pont a sors? Biztos vagyok benne hogy létezik végzet. Hogy a világ arra terel minket, amerre ő jónak látja, és végül boldogok leszünk, akkor, ha követjük. Mert a sors mindig elkerült valamerre bennünket. Mindig ellökött egymástól. Mindig közénk állított valamit. És most valahogy mégis volt egy véletlen, és megint közelebb akart minket lökni talán? Vagy talán csak egy végső döfést szeretne, egy jelet, hogy hagyjam hátra?
Talán a sors, hogy én már majdnem így is tettem, te pedig visszavágysz azokhoz az időkhöz. Tehetetlenül ültem, és nem nyitottam meg az üzenetet, ne lássa, hogy tudomást vettem róla, mit írt nekem. Hogy ne tudja meg, hogy elolvastam és olyan szinten felment a pumpa az agyamba, hogy utána nem is aludtam.
Nem nyitottam meg, nehogy azt higgye, hogyha láttam volna semmibe venném. Hogy ha elolvasom, akkor egyből tudjak neki írni. Hogy tudja, mennyire fontos volt nekem, ennyi minden után is... Ugyanolyan sokat jelentett nekem.

XXOO
AnnE

I just wanted to tell you...

Nem voltam rendben. Másnap egy óra tájban ébredtem fel, és a kinti levegő nem volt ígéretes egy sétára, és nem is tudott kicsalogatni a szobámból. Így hát leültem sorozatokat nézni.
Nem figyeltem annyira a történetre. Pár dolog beemésztette magát az agyamba, és azt a gondolat szálat vittem tovább a saját esetembe. Mi lett volna ha...?
A filmben csak jöttek a csavarok. Vajon a lány még mindig szereti a másik fiút miközben azzal van, aki sokkal figyelmesebb, egy szőke herceg, akire mindenkinek fáj a foga.
És minden egyes szívdobbanásnál bent akadt a levegő a tüdőmben. Tényleg olyan volt mintha nem jutottam volna oxigénhez. Akárhányszor kimondta "szeretlek". Akárhányszor elmosolyodott egyikőjük és megölelte a másikat kettészakadt a szívem. Mozdulatlanná dermedtem és csak az járt a fejembe, mi lenne ha...
Ha találkoznánk... vajon mit tennél? Annyira kíváncsi voltam rá, mi lenne a reakciód. Minden érdekelt felőled. Elég lett volna pár szó is. Vagy az arcod, ahogy kifejezi mi járhat a fejedben. Odamennék hozzád és mindent elárulnék, hogy mi forog bennem. Mit éltem át 27 nap alatt.
De jobban átforgatva... Semmi értelme nem lenne. Tényleg, egyáltalán nem tudok mondani egy értelmes okot, hogy mi lenne, ha ezt megtenném. Ha minden lapomat kitárnám, összeszedném minden bátorságomat és a világnak kikürtölném, még mindig kellesz nekem, hogy sosem elég nekem belőled.
Miért nem lenne? Rettegtem a nemleges választól. A reakciódtól. A nevetésedtől, attól, hogy itt hagynál annyit mondván: ezt egyszer már lezártuk, ne kelljen még egyszer. Őrült vagy, és már nem kellesz nekem. Eddig se, most sem.
Az ég olyan volt mintha sötétebb lenne. Egyre sötétebb és borúsabb. Annyi mindent akartam, annyi mindent elvártam az élettől. S annyi minden lehetetlen volt.

That Awkward Moment...

Az a kínos pillanat, mikor rájössz mekkora hülyeséget csináltál saját mércéidhez képest is.
Csak bámultam a telefon kijelzőjét. Őt hívtam. Egészen biztosan. A fülemben visszhangot vert a kicsengő hangja. Én csak félrenyomtam. De biztosan felhívtam. Visszanéztem és kijelezte. Mi lesz most ha visszahív? Hallani fogja a hangomon a zihálást és hogy remegek, mint valami idegroham. Úgyhogy gyorsan felrúgtam minden szabályt a leszokásommal kapcsolatban és egyből rágyújtottam. Hátha nem vette észre. Csak nem fogja érdekelni. Csak kitörli, és kész. Én is ezt tenném. Nem foglalkoznék vele, mert tudnám hogy KÍNOS beszélgetés lenne. De jött egy üzenet. Ő az. Nem mertem megnyitni. Álltam felette öt percig. Nem kéne. Elég lenne kilépnem belőle és ráhagyhatnám. Lehet hogy azt hiszi vissza akarom szerezni (bár ebben még igaza is lenne), és hogy most kezdtem el utána teperni. Ne erről legyen már az első beszélgetésünk! Ez így nem lesz jó... És hosszabb vesződésem után megnyitottam.
Direkt hívtál?
Egy egyszerű de mégis csavart kérdés, mert okosan kell rá átgondolni a választ. Csak egyszerűen le kell rázni, akkor nem is lesz semmi baj. Féltem, hogy dühös. Féltem, hogy nagyon berágott rám.
Nem. Bocsánat. Csak félrenyomtam.
Még vagy ötször kitöröltem, leírtam másképpen, hogy valami érződjön rajtam... Hogy tudja, szükségem van rá. Annyi mindent el akartam neki mondani! És abbamaradt. Csend lett. Csak én reszkettem egyedül a szobámban. Majd pittyent az üzenetjelző. Nem lehet. Mit akarhat még? Nem tudja hogy ennyire felzaklatott?!
Jól vagy?
Miért aggódsz? Miért nem mindegy neked már 26 nap után? Eddig se érdekelt... Miért nekem kell adnom egy (félresikerült)jelet, hogy most hirtelen érdekeljen? Nem is akartam neki igazán írni... De az már tényleg bunkóság lenne, igaz? Átkozva magamat és helyzetemet elkezdtem gépelni.
Jól, köszi.
Megnyomtam az entert. Ennyi már biztos elég. Neked is. És nekem is. Kifújtam a levegőt. Minden rendben. Tényleg. Minden rendben...
Helyes.
Ezt miért? Miért kellett ezt zárószóként az orrom alá dugnod?! Miért... Miért végződött ez az egész így? Hogy ennyire idegbeteget tudsz belőlem csinálni még most is. Tudod te, hogy ez mennyire undorító? Mégis... Örültem neki. Örültem a kérdésnek is, és a tudatnak, hogy talán valamennyire még figyelsz rám. Nem tudom ugyan, hogy mit gondolhattál pontosan. És a tény, hogy nem tudom mi jár a fejedben és nem tudom hol vagy megőrjített. Mégis... örültem ennek a 30 perces őrületnek.

XXOO
AnnE

Hello Mr. Perfect, could you save me?

A fiú kezét figyeltem, ahogy szépen lassan majd egyre gyorsabban lépeget az ujjaival a gitár nyakán, majd olyan sebességre kapcsolt amit már nem tudtam követni. Elámultam.
Rengeteget beszéltünk mostanában. A helyzet az hogy.... Nem volt gyerekes, igenis hogy érett volt, figyelmes, vicces, tehetséges, olyasmik iránt érdeklődött mint én és jókat beszélgettünk. Mindig. De mi volt a hiba? Hiába volt ő tökéletes... én akkor se tudtam volna közelebb lépni hozzá. Nem lehettem volna oly szívtelen, hogy elfogadom a szándékait, belemegyek, és nem teszem azt, amit tennem kellene. Nem szeretek belé úgy, mint ahogyan azt illene. Hát kérdem én, mit tehetünk e helyzetben? Elveszettségre vagyunk száműzetve miután kidobtak kérdéses időpontig, míg a másik fél élvezi a számára kiváló életét? Hát hol is van itt a fair-game?
Míg magamban dühöngtem ezzel a témával kapcsolatban a napok csak egyre teltek és teltek. Magam sem vettem észre hogy feledésbe merülnek dolgok, és a hozzáállásom folyamatosan megváltozik. A Nap egyre szebben sütött (zord időjárásunk ellenére), én pedig már minden érzelmemet egyre kevésbé éreztem irritálónak. A dühöt, a viszonzatlan szeretetet, a nyugtalanságot, a bosszúvágyat, a reményt... mint elúszónak tűnt a pillanatokban mikor kikapcsolódtam a barátok társaságában. Hát nem vicces?
 Szóval ha... folyamatosan eltereled a figyelmed valamivel (bármilyen lehetetlennek tűnő feladat is a nap 24 órájában) minden jobbra fordul. Ha valaminek nem veszed észre a hiányát már nem is törődsz vele. Valóban olyan ez, mint egy gyermekkori játék. Az idő tényleg minden sebet begyógyítana?

XXOO
AnnE

A kocsi csak elsuhant előttem. Néztem utána a járda széléről. Ott voltunk. Mind a ketten. Mosolyogtunk és ő a kezemet fogta. A boldogság kivirult az arcomon, rajta pedig nem látszott, hogy ne lenne őszinte. Lopva rám nézett, mire én a vállára hajtottam a fejem, s tovább száguldottunk.
Majd újra ott voltam az utcán a sötétben a semmibe bámulva, mert az autó eltűnt előlem. Az esőcsepp lefutott a hátamon és libabőrös lettem. Csurom víz voltam. Az égen a csillagok már annyira távolinak látszottak, mindegyik fénypont egy egy tüske volt a bőrömben. Tovább mentem a csendes utcán.
Már a színháznál tartottam. Odanéztem a lépcsőhöz, ahol minden nap vártuk a buszát. Ott voltunk. Hirtelen az utca átváltott világosba, a többi ember is megjelent körülöttem, de azokkal nem foglalkoztam. Csak magunkat néztem. A szavaid jutottak eszembe, minden vicc, vagy kedves szó, ami megragadt bennem. Átvágtam egy beszélgető páron és leültem az oldaladra. Hallgattam ahogy feledésbe merülő beszélgetésünk felevenedik és dallamossá változtatja a délu... az estét. Egyedül ültem. Senki nem volt körülöttem. Az egyedüli fényt csak a lámpák és nem a Nap szolgáltatta. Ismét hideg és nedves volt a kő. Kénytelen voltam otthagyni. Elfutottam.
Még annyiszor elsétáltunk mellettem. Még annyiszor megálltam hallgatni magunkat, még annyiszor visszafordultam és sétáltam a másik irányba, hogy magunkkal tarthassak. Elmentem vissza a belvárosba, a népkertbe, oda, ahol először találkoztunk, oda, ahol a legtöbbet jártunk. Majd mindig visszaestem ugyanabba a csendes estére, amit a képek jelenlétéig nem is érzékeltem mennyire fagyos.
Majd a kapunk előtt láttam ahogy beengedlek és utánad megyek. Szaladtam. Odaszaladtam és a fülembe ordítottam. Összecsuklottam minden könny elhatalmasodott rajtam. Hogy süllyedtem ilyen mélyre a te hatásodra? Mikor már... Nem is jelenhetnél nekem annyit... Csak az jutott eszembe ahogy tegnap beszélgettünk egy barátommal...
"-Szereted még?
-Igen....
-Kár... Mert szerintem nem is érdekli."

Értelmetlen halmaz

24 nappal azután hogy itt hagyott is a kábulatban voltam. A pillanatok varázsában éltem. Furcsa módon pozitívan fogtam fel a dolgokat. "Majd visszajön, megbánja, hiányozni fogsz neki" stb. Fogalmam sincs miért. Persze nagyon mélyponton voltam ennek ellenére is. Volt hogy gyűlöltem. Hogy megláttam, ahogy az ablakomban ülünk csendben egymással szemben, és elkezdtem ordítani, "ne dőlj be a pillantásának!" De én nem mozdultam. Csak elmerültem a gyönyörű kék szempárban. Néztem arcának tökéletes vonalát, mosolyát és nem tudtam róla elvenni a tekintetem. Sírva fakadtam. Annyira utáltam néha, hogy legszívesebben felpofoztam volna. De persze mióta kidobott még csak nem is láttam. Nem mertem. Akartam, de nem mertem. Néha annyira hiányoltam, hogy összeestem. Hogy könnyeimet visszanyelve feküdtem a földön rá gondolva. Hogy a gesztusaiból ítélve mennyire szeretett, pedig mégse. Volt hogy egy képet olyan tisztán láttam magam előtt, hogy azt hittem, megint ott vagyok a csodás múltban. Az álmaimat már nem tudtam megkülönböztetni az igazságtól.
 Kétségtelen. Megőrjített, hogy nem tudtam mit érzek. Nem tudtam megkülönböztetni a hangulatomat.