Az a kínos pillanat, mikor rájössz mekkora hülyeséget csináltál saját mércéidhez képest is.
Csak bámultam a telefon kijelzőjét. Őt hívtam. Egészen biztosan. A fülemben visszhangot vert a kicsengő hangja. Én csak félrenyomtam. De biztosan felhívtam. Visszanéztem és kijelezte. Mi lesz most ha visszahív? Hallani fogja a hangomon a zihálást és hogy remegek, mint valami idegroham. Úgyhogy gyorsan felrúgtam minden szabályt a leszokásommal kapcsolatban és egyből rágyújtottam. Hátha nem vette észre. Csak nem fogja érdekelni. Csak kitörli, és kész. Én is ezt tenném. Nem foglalkoznék vele, mert tudnám hogy KÍNOS beszélgetés lenne. De jött egy üzenet. Ő az. Nem mertem megnyitni. Álltam felette öt percig. Nem kéne. Elég lenne kilépnem belőle és ráhagyhatnám. Lehet hogy azt hiszi vissza akarom szerezni (bár ebben még igaza is lenne), és hogy most kezdtem el utána teperni. Ne erről legyen már az első beszélgetésünk! Ez így nem lesz jó... És hosszabb vesződésem után megnyitottam.
Direkt hívtál?
Egy egyszerű de mégis csavart kérdés, mert okosan kell rá átgondolni a választ. Csak egyszerűen le kell rázni, akkor nem is lesz semmi baj. Féltem, hogy dühös. Féltem, hogy nagyon berágott rám.
Nem. Bocsánat. Csak félrenyomtam.
Még vagy ötször kitöröltem, leírtam másképpen, hogy valami érződjön rajtam... Hogy tudja, szükségem van rá. Annyi mindent el akartam neki mondani! És abbamaradt. Csend lett. Csak én reszkettem egyedül a szobámban. Majd pittyent az üzenetjelző. Nem lehet. Mit akarhat még? Nem tudja hogy ennyire felzaklatott?!
Jól vagy?
Miért aggódsz? Miért nem mindegy neked már 26 nap után? Eddig se érdekelt... Miért nekem kell adnom egy (félresikerült)jelet, hogy most hirtelen érdekeljen? Nem is akartam neki igazán írni... De az már tényleg bunkóság lenne, igaz? Átkozva magamat és helyzetemet elkezdtem gépelni.
Jól, köszi.
Megnyomtam az entert. Ennyi már biztos elég. Neked is. És nekem is. Kifújtam a levegőt. Minden rendben. Tényleg. Minden rendben...
Helyes.
Ezt miért? Miért kellett ezt zárószóként az orrom alá dugnod?! Miért... Miért végződött ez az egész így? Hogy ennyire idegbeteget tudsz belőlem csinálni még most is. Tudod te, hogy ez mennyire undorító? Mégis... Örültem neki. Örültem a kérdésnek is, és a tudatnak, hogy talán valamennyire még figyelsz rám. Nem tudom ugyan, hogy mit gondolhattál pontosan. És a tény, hogy nem tudom mi jár a fejedben és nem tudom hol vagy megőrjített. Mégis... örültem ennek a 30 perces őrületnek.
XXOO
AnnE
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése