A fiú kezét figyeltem, ahogy szépen lassan majd egyre gyorsabban lépeget az ujjaival a gitár nyakán, majd olyan sebességre kapcsolt amit már nem tudtam követni. Elámultam.
Rengeteget beszéltünk mostanában. A helyzet az hogy.... Nem volt gyerekes, igenis hogy érett volt, figyelmes, vicces, tehetséges, olyasmik iránt érdeklődött mint én és jókat beszélgettünk. Mindig. De mi volt a hiba? Hiába volt ő tökéletes... én akkor se tudtam volna közelebb lépni hozzá. Nem lehettem volna oly szívtelen, hogy elfogadom a szándékait, belemegyek, és nem teszem azt, amit tennem kellene. Nem szeretek belé úgy, mint ahogyan azt illene. Hát kérdem én, mit tehetünk e helyzetben? Elveszettségre vagyunk száműzetve miután kidobtak kérdéses időpontig, míg a másik fél élvezi a számára kiváló életét? Hát hol is van itt a fair-game?
Míg magamban dühöngtem ezzel a témával kapcsolatban a napok csak egyre teltek és teltek. Magam sem vettem észre hogy feledésbe merülnek dolgok, és a hozzáállásom folyamatosan megváltozik. A Nap egyre szebben sütött (zord időjárásunk ellenére), én pedig már minden érzelmemet egyre kevésbé éreztem irritálónak. A dühöt, a viszonzatlan szeretetet, a nyugtalanságot, a bosszúvágyat, a reményt... mint elúszónak tűnt a pillanatokban mikor kikapcsolódtam a barátok társaságában. Hát nem vicces?
Szóval ha... folyamatosan eltereled a figyelmed valamivel (bármilyen lehetetlennek tűnő feladat is a nap 24 órájában) minden jobbra fordul. Ha valaminek nem veszed észre a hiányát már nem is törődsz vele. Valóban olyan ez, mint egy gyermekkori játék. Az idő tényleg minden sebet begyógyítana?
XXOO
AnnE
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése