24 nappal azután hogy itt hagyott is a kábulatban voltam. A pillanatok varázsában éltem. Furcsa módon pozitívan fogtam fel a dolgokat. "Majd visszajön, megbánja, hiányozni fogsz neki" stb. Fogalmam sincs miért. Persze nagyon mélyponton voltam ennek ellenére is. Volt hogy gyűlöltem. Hogy megláttam, ahogy az ablakomban ülünk csendben egymással szemben, és elkezdtem ordítani, "ne dőlj be a pillantásának!" De én nem mozdultam. Csak elmerültem a gyönyörű kék szempárban. Néztem arcának tökéletes vonalát, mosolyát és nem tudtam róla elvenni a tekintetem. Sírva fakadtam. Annyira utáltam néha, hogy legszívesebben felpofoztam volna. De persze mióta kidobott még csak nem is láttam. Nem mertem. Akartam, de nem mertem. Néha annyira hiányoltam, hogy összeestem. Hogy könnyeimet visszanyelve feküdtem a földön rá gondolva. Hogy a gesztusaiból ítélve mennyire szeretett, pedig mégse. Volt hogy egy képet olyan tisztán láttam magam előtt, hogy azt hittem, megint ott vagyok a csodás múltban. Az álmaimat már nem tudtam megkülönböztetni az igazságtól.
Kétségtelen. Megőrjített, hogy nem tudtam mit érzek. Nem tudtam megkülönböztetni a hangulatomat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése