Nem voltam rendben. Másnap egy óra tájban ébredtem fel, és a kinti levegő nem volt ígéretes egy sétára, és nem is tudott kicsalogatni a szobámból. Így hát leültem sorozatokat nézni.
Nem figyeltem annyira a történetre. Pár dolog beemésztette magát az agyamba, és azt a gondolat szálat vittem tovább a saját esetembe. Mi lett volna ha...?
A filmben csak jöttek a csavarok. Vajon a lány még mindig szereti a másik fiút miközben azzal van, aki sokkal figyelmesebb, egy szőke herceg, akire mindenkinek fáj a foga.
És minden egyes szívdobbanásnál bent akadt a levegő a tüdőmben. Tényleg olyan volt mintha nem jutottam volna oxigénhez. Akárhányszor kimondta "szeretlek". Akárhányszor elmosolyodott egyikőjük és megölelte a másikat kettészakadt a szívem. Mozdulatlanná dermedtem és csak az járt a fejembe, mi lenne ha...
Ha találkoznánk... vajon mit tennél? Annyira kíváncsi voltam rá, mi lenne a reakciód. Minden érdekelt felőled. Elég lett volna pár szó is. Vagy az arcod, ahogy kifejezi mi járhat a fejedben. Odamennék hozzád és mindent elárulnék, hogy mi forog bennem. Mit éltem át 27 nap alatt.
De jobban átforgatva... Semmi értelme nem lenne. Tényleg, egyáltalán nem tudok mondani egy értelmes okot, hogy mi lenne, ha ezt megtenném. Ha minden lapomat kitárnám, összeszedném minden bátorságomat és a világnak kikürtölném, még mindig kellesz nekem, hogy sosem elég nekem belőled.
Miért nem lenne? Rettegtem a nemleges választól. A reakciódtól. A nevetésedtől, attól, hogy itt hagynál annyit mondván: ezt egyszer már lezártuk, ne kelljen még egyszer. Őrült vagy, és már nem kellesz nekem. Eddig se, most sem.
Az ég olyan volt mintha sötétebb lenne. Egyre sötétebb és borúsabb. Annyi mindent akartam, annyi mindent elvártam az élettől. S annyi minden lehetetlen volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése