A kocsi csak elsuhant előttem. Néztem utána a járda széléről. Ott voltunk. Mind a ketten. Mosolyogtunk és ő a kezemet fogta. A boldogság kivirult az arcomon, rajta pedig nem látszott, hogy ne lenne őszinte. Lopva rám nézett, mire én a vállára hajtottam a fejem, s tovább száguldottunk.
Majd újra ott voltam az utcán a sötétben a semmibe bámulva, mert az autó eltűnt előlem. Az esőcsepp lefutott a hátamon és libabőrös lettem. Csurom víz voltam. Az égen a csillagok már annyira távolinak látszottak, mindegyik fénypont egy egy tüske volt a bőrömben. Tovább mentem a csendes utcán.
Már a színháznál tartottam. Odanéztem a lépcsőhöz, ahol minden nap vártuk a buszát. Ott voltunk. Hirtelen az utca átváltott világosba, a többi ember is megjelent körülöttem, de azokkal nem foglalkoztam. Csak magunkat néztem. A szavaid jutottak eszembe, minden vicc, vagy kedves szó, ami megragadt bennem. Átvágtam egy beszélgető páron és leültem az oldaladra. Hallgattam ahogy feledésbe merülő beszélgetésünk felevenedik és dallamossá változtatja a délu... az estét. Egyedül ültem. Senki nem volt körülöttem. Az egyedüli fényt csak a lámpák és nem a Nap szolgáltatta. Ismét hideg és nedves volt a kő. Kénytelen voltam otthagyni. Elfutottam.
Még annyiszor elsétáltunk mellettem. Még annyiszor megálltam hallgatni magunkat, még annyiszor visszafordultam és sétáltam a másik irányba, hogy magunkkal tarthassak. Elmentem vissza a belvárosba, a népkertbe, oda, ahol először találkoztunk, oda, ahol a legtöbbet jártunk. Majd mindig visszaestem ugyanabba a csendes estére, amit a képek jelenlétéig nem is érzékeltem mennyire fagyos.
Majd a kapunk előtt láttam ahogy beengedlek és utánad megyek. Szaladtam. Odaszaladtam és a fülembe ordítottam. Összecsuklottam minden könny elhatalmasodott rajtam. Hogy süllyedtem ilyen mélyre a te hatásodra? Mikor már... Nem is jelenhetnél nekem annyit... Csak az jutott eszembe ahogy tegnap beszélgettünk egy barátommal...
"-Szereted még?
-Igen....
-Kár... Mert szerintem nem is érdekli."