Back again:

Miért kezdtem el újra írni? A legfőbb oka, hogy ki kell adnom magamból minden kételyemet az életemmel kapcsolatban. Hogy összegezzem a kételyemet, és tisztában legyek vele. Hogy szembe állhassak önmagammal, és ha tükörbe nézek, nyugodt szívvel mélyülhessek el saját szemeimben.
 Miért félek? Minden túl simán megy. Akadálymentesen. Minden embernek gyanús lenne ez, nem? Mikor nincs semmi gondod, gördülékeny napjaid összeolvadnak, és mint aki be van lőve, észre se veszed az idő múlását. Csak simulékonyan elmegy az éjszaka, s te azt se tudod, a Nap a fejed fölött jár vagy a horizonton túl?
A feszültség távoli fogalom lett számomra, míg nem ezen elgondolkodtam. Valami hatalmas változás fog vajon bekövetkezni? Hogy fog érinteni? Mekkora sebet ejthet rajtam még így is, hogy fel vagyok rá készülve? Hogy tudatában vagyok vele, biztosan bekövetkezik, de tehetetlenül állok előtte.
Hatalmas űr tátongott bennem. Mindig is az volt a filozófiám, hogy valami jót mindig valami rossz követ, így fűződve egymás után a vegyes érzelmek. Kis vagy nagy dolgok is lehettek ezek, jelentőségteljesek, vagy olyanok, amiket félre lehet tenni, nem kell rájuk tekintettel lenni.
 Összetörtnek éreztem magam. Nem mertem a holnapra ébredni. Távol akartam tartani magam minden veszélyforrástól, mégis a közelemben akartam tudni őket. Mi lesz, ha valakit elveszítek? Mi lesz, ha elvesznek tőlem valamit?
Szilárd meggyőződésem volt ezzel kapcsolatban, s makacsul ragaszkodtam is hozzá. Mindenki fél a bukástól. Még a legbátrabbak is. Emberi ösztön. De én ostobának éreztem magam miatta.
Csak vártam s csak vártam.

XXOO
AnnE

We are going nowhere

Csak néztem ahogyan alszik az ágyamban. Alig láttam a füsttől. És gondolkoztam, az ablakomból, ahonnan befelé bámultam, könnyek áztatta arcommal. Nem bírtam elviselni a fájdalmat, ami majd széttépett belülről. Annyira fájt. Annyira szaggatott. Egy dolgot láttam abban a halkan szuszogó fiúban. S ezzel összedőlt körülöttem minden.
 Mit láttam? A fájdalmat amit okozni fog. Azt, ahogy összetör. Előttem volt a kép, ahogy ő már nincs ott, csak én és az ágyon ülve zokogok. Újabb és újabb erőfeszítéseket veszek magamon, hogy a hátam mögött hagyjam, de nem fog sikerülni.Láttam, ahogy több darabra foszlik minden, ami szép volt körülöttünk. Semmi más nem lebegett a szemem előtt. Elfordultam, s az égre nézve kifújtam a füstöt. Menekültem volna, az eszem csak ezt súgta, hogy hagyjak ott mindent magam mögött. Minden keserű érzést. De nem ment. Nem lehetett megakadályozni a végét. A szívem visszahúzott hozzá.

Madness?

Elhangzott a szó a szájából, és megfagyott körülöttem a levegő. Rengeteget jelentett nekem, mégis jelentéktelen volt. Egy egyszerű szó, ami mindent felborított. Zakatolt a szívem. Először az örömtől. Másodszor pedig a kérdések rengetegétől.
"Szeretlek"
Engem szeretsz, vagy a jövőt, amit biztosítok neked?
Engem szeretsz, vagy csak egy pótlék vagyok neked? Egy pótlék, mert neked mindegy, hogy ki van melletted, vagy kifejezetten csakis engem vagy hajlandó az oldaladon tudni?
Engem szeretsz, vagy a képet, amit a helyembe képzelsz?
Átöleltem. Szótlanul, mert a tér körülöttem olyan hideg volt. Mit mondjak erre? Félek. Én is érzem. De nem merek lépni. Mert hazugságon alapulhat. Aztán csak szégyellem magam, hogy bedőltem. Nem nem bíztam benne. Magamban nem bíztam.
Ismersz te engem eléggé ahhoz, hogy szerethess?
Üveges tekintettel meredtem magam elé, s elöntött a szomorúság. Akartam a válaszokat. Türelmetlenül, most rögtön.
Azt mondtad, nem akarsz rajtam változtatni, mert így vagyok jó, ahogy vagyok. Hát tényleg nem bánt belőlem semmi? Az lehetetlen. Nem is. Felfoghatatlan!
Talán tényleg csak... kell valaki, akinek fontos vagy?
De annyira szorította a tüdőmet valami. Ki akart belőlem szakadni az érzés egy szón keresztül. Mélyen a szemébe néztem s suttogtam: szeretlek. Azzal pillanatnyi feledésbe merítette a boldogság a kételyeket.

XXOO
AnnE

So Cold Here

Napok óta most éreztem először megint azt, hogy nincs helyem itt. Semmi keresnivalóm ebben a világban. Mert minden összeomlik körülöttem. Ha nem magamat teszem tönkre, akkor valaki másnak töröm össze a világát. Aztán újból magamat, aztán mást és így tovább. Tönkretettem egy barátságot? Hogy állhattam közéjük? Hogy nem vettem észre minden jelet, ami arra utal, tűnjek el azonnal?
 Pontosítsunk. Rolival lassan három hete húztuk az igát, és valójában minden tiszta volt, és minden rendben volt. Valójában már túl gyanús is, hogy minden simulékony, egyszerű. Hogy napsütésben is van árnyék. Valahol mindig lopakodik, s megvárja míg az éj sötétje magával viszi hadba a fény ellen, eltakarni a Napot. Hogy nem vettem észre, hogy kellek a másiknak? Talán volt elég bajom, s elvakítottak önös érdekeim. Tudtam, hogy önző vagyok. Mert mindig meg akartam bosszulni az életen azt, amit velem tett. De nem jutott eszembe, hogy az életet nem lehet megbosszulni. Hogy a sajátodnak nem vághatsz oda egyet. Másokéba gázolsz vele, és később jössz rá, nem így kellett volna. Nem kellett volna  megjelenned, sejtést sem kellett volna keltened magadról. Neked kellett volna lenned a kis árnyéknak, várni a megfelelő időre, hogy a seregbe állj. De önzőségem mellett én türelmetlen is voltam. Aztán eszembe jutott. Bencével is ez miatt ment tönkre a kapcsolatunk? Mert a barát közénk állt, s Bence hallgatott volna rá? Valóban ezt tette? Akkor okolhatom e én mindenért őt? Szórhatom rá a szitkot, mikor talán meg sem érdemli?! Nyilván tarthatta volna a hátát... de ez körülménytől is függ. Van, hogy lehetetlen egyenesen állni, s hagyni mindent. Van, hogy a határok megfognak minket és megtörnek. S míg gondolataim szilánkjait szedtem össze a földről, valami bevillant.
El kell tűnnöm innen. Nem szabad itt lennem. Ez tiltott zóna. El kell tűnnöm, most. Míg nem késő! Olyan tiszta, járatlan utakra kell tévednem, amibe nem rondíthatok bele. Tényleg az lenne az egy igaz megoldás, ha hátam mögött hagynék mindent, fittyet hányva a múltra, előre nézve, nem törődve a mostani érzéseikkel, mert később csak jobb lehet nekik? Nem tudtam ezzel a tudattal élni. Dühös voltam, de mégse. Egyszer az egyik embert okoltam, másszor a másikat... Aztán kiderült, minden jónak én vagyok az elrontója. Szép pofon ez. Egy újabb, ami mikor már a földre kerültél is elért.

XXOO
AnnE

So hold my hand and save me from the dark.

Már nem voltam megijedve a létemmel kapcsolatban. Úgy éreztem, jó helyen vagyok és jó időben. Már nem érdekeltek a jövővel kapcsolatos kérdések. Feladtam az aggódást és a jelenben akartam élni, kihasználni, míg minden olyan szép, amilyen. Meglehet, hogy bennem volt a rettegés, hogy vége szakad, mint minden másnak. Ez nyilvánvaló. De biztattam magam az ellenkezőjével. Annyiszor elhajtogattam magamnak, hogy tényleg elhiggyem, hogy már nem akartam az ellenkezőjére gondolni sem.
 Akármilyen hihetetlen volt, éreztem. Éreztem, hogy hitemmel ellentétben, tényleg megszerettem. Beleszeretem. Hamar. Olyan hamar, és olyan váratlanul, hogy elképzelni sem bírtam. Mert a hiánya megölt, úgy, hogy azt hittem többet ilyen már nem lesz. És ott volt a félelem. Mi van, ha túlságosan is látszik, hogy szükségem van rá? Ha sok leszek neki? Ha megun? S az egész, amit megígért, terveztünk együtt szerte hullik? Kellett a közelsége. Nem tudtam, hogy ő is így gondolja e rólam... Ezért amikor együtt voltunk, csak ketten, akkor csendben voltam, tanakodván, hogy el merjem e mondani. Azt az egy szót, mi mindent jelent, mi mindent az ember nyakába zúdíthat. Kellett volna a megfelelő körülmény, a hang, a válasz, az érzés, hogy minden pontosan úgy van mint egy tündérmesében. Csendben voltam, s kérdéseket tettem fel magamnak. Nem volt bátorságom, az valahol távol volt, s nem üzent, mikor tér vissza. Csak gesztusokkal tudtam neki kifejezni, mély némaságban, mit gondolok, hátha veszi a lapot, és lép egyet, mire bátorságom hazatér, nem futamodik meg. De csend volt. Talán együtt ment el a merészség kettőnktől? Vagy ez csak őrültség? Nem is igazi szerelem, csak némi szórakozás?

XXOO
AnnE

Hey God! Are You There?

Akármennyire is erőltettem magamra a magabiztosság álcáját.... Valami minden nap összetörte.
Hogy is kezdődött? Boldogan éltem a napjaimat, mosolyogtam, tudtam, hogy minden nap valami szépet fog tartalmazni. Minden egyes percben arra koncentráltam, hogy kijuthatok az iskolából és Rolival lehetek. De nem.
Jöttek a fekete felhők. Egyszerű kis dolgok, amik talán addig is ott voltak... De most szúrtak igazán szemet. A vezetékneve. Az ő vezetékneve. Valamiben mindig megtaláltam. Nem akarom a nyilvánosságnak leírni, a lényeg az, hogy sok helyen előfordul. Egy-egy földrajzi névben, egy-egy plakáton, vagy akár a zenekaruk neve az angolórákon? Vagy a testvére, ahogy az iskolában mosolyog és rám köszön. Lehet, hogy eddig is jelen voltak az életemben, csak most golyóztam be, mikor harcolok az érzés ellen? Mikor hiányolom, és valami jelét várom, akkor ilyen formában jelenik meg, nekem így tűnik fel igazán. Ezek ellen pedig nem lehet tenni semmit. Nem tudom kizárni az életemből, mert már arra várok, hogy mikor csap le megint. Megint. Megint. És megint. Mondhatni, ezek a napjaim fénypontjai. Olyan jól ment minden... akkor miért pont most?
 Elfordul az emberekkel, hogy egyszerű véletlenek mögé valami mágikus zagyvaságot magyaráznak be. Elszaladt velem a ló. "Ez biztos egy rossz ómen" és "Biztos azt jelenti, most vagy soha!" meg hogy "Még megteheted, ha most abbahagyod ezt az ostoba színjátékot, akkor még minden út nyitva áll a boldogságodhoz!". De amilyen önfejű, és makacs vagyok ilyenkor, visszarántottam magam a földre. Ha most a képzelgésekre hagyatkozom, meg arra hogy "mi lenne ha...", akkor ugyanott lyukadok ki. A semmi közepén. Csak egyenesen előre, a természetfelettire meg rá se habozz.
 Mondtam magamnak, és elkezdtem utána nyomozni, merre járhat, mit csinálhat...

XXOO
AnnE

Confidence:

Biztos voltam magamban. Teljes mértékben. Nem sajnáltam semmit, inkább élveztem a gyönyörű jelenemet, amíg még lehetett. Nem kellett magamban addigra tisztáznom mit érzek. Nem mondtam ki, mert nem tudtam, hogy lenne a tökéletes, a legmegfelelőbb időpont, a legmegfelelőbb körülmények. Azt akartam, hogy emlékezetes legyen. De nem is sajnáltam, hogy nem mondtam ki. Elég volt egyenlőre az, hogy én tudtam. Tudtam, hogy ez az, és nem keverem össze valami mással, nem kényszerből érzem ezt, hanem teljesen mélyről. Mély volt, és igaz. Már nem is érdekelt a múlt. Megtartottam magamnak minden nyomát, mert nem akartam eltüntetni. Csak így tudhattam, hogy valódi volt. De attól, hogy nevének kezdőbetűje ott volt vérrel felírva a tükörre, attól én már elköszöntem tőle. Hosszasan fájdalmasan, de véglegesen. És boldogított a tudat. Már nem voltam vesztes. Győztes voltam. Felülkerekedtem, és most én hiányoztam neki, nem pedig fordítva. Nem akartam neki rosszat. De azt akartam, hogy tudja, mit tett velem. Legalább egy kicsit.
Így hát hatalmas mosollyal az arcomon elraktam minden levelet, amit neki címeztem, egy régi dobozba, azt pedig eldugtam legnagyobb szekrényem legmélyebb sarkába. Hogy biztosan ne kerülhessen elő. Soha.

XXOO
AnnE