Már nem voltam megijedve a létemmel kapcsolatban. Úgy éreztem, jó helyen vagyok és jó időben. Már nem érdekeltek a jövővel kapcsolatos kérdések. Feladtam az aggódást és a jelenben akartam élni, kihasználni, míg minden olyan szép, amilyen. Meglehet, hogy bennem volt a rettegés, hogy vége szakad, mint minden másnak. Ez nyilvánvaló. De biztattam magam az ellenkezőjével. Annyiszor elhajtogattam magamnak, hogy tényleg elhiggyem, hogy már nem akartam az ellenkezőjére gondolni sem.
Akármilyen hihetetlen volt, éreztem. Éreztem, hogy hitemmel ellentétben, tényleg megszerettem. Beleszeretem. Hamar. Olyan hamar, és olyan váratlanul, hogy elképzelni sem bírtam. Mert a hiánya megölt, úgy, hogy azt hittem többet ilyen már nem lesz. És ott volt a félelem. Mi van, ha túlságosan is látszik, hogy szükségem van rá? Ha sok leszek neki? Ha megun? S az egész, amit megígért, terveztünk együtt szerte hullik? Kellett a közelsége. Nem tudtam, hogy ő is így gondolja e rólam... Ezért amikor együtt voltunk, csak ketten, akkor csendben voltam, tanakodván, hogy el merjem e mondani. Azt az egy szót, mi mindent jelent, mi mindent az ember nyakába zúdíthat. Kellett volna a megfelelő körülmény, a hang, a válasz, az érzés, hogy minden pontosan úgy van mint egy tündérmesében. Csendben voltam, s kérdéseket tettem fel magamnak. Nem volt bátorságom, az valahol távol volt, s nem üzent, mikor tér vissza. Csak gesztusokkal tudtam neki kifejezni, mély némaságban, mit gondolok, hátha veszi a lapot, és lép egyet, mire bátorságom hazatér, nem futamodik meg. De csend volt. Talán együtt ment el a merészség kettőnktől? Vagy ez csak őrültség? Nem is igazi szerelem, csak némi szórakozás?
XXOO
AnnE
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése