Nem hittem volna... Hogy ennyire felzaklatsz. Azt hittem készen állok, tudod? Hogy lássalak. De nem.
Szóval megérkeztünk. Egy olyan fiú mellett jöttem, aki mellett el tudtam képzelni a jövőmet. Akivel egyek voltak a nézeteink és teljesen passzoltunk. De nem mutattuk hogy együtt vagyunk, mert rengetegen nem tudták. Köztük ő sem. Szóval beléptünk az ajtón. És egyből megpillantottam őket. Magabiztos voltam addig a pillanatig. Mert olyan volt a külsőm amilyennek akartam hogy látsszon. Olyan volt, hogy megmutatta, minden rendben, ez lettem én, talpraesett. Hiába volt hazugság. Addig a pillanatig minden rendben volt. Aztán rám ordítottál. Köszöntél, hogy felkeltsd a figyelmemet. És én mosolyogva visszaintegettem, vigyorogva köszöntem neked, ugyanolyat leplezett rendbenléttel. Mégis reszkettem az idegességtől... Hihetetlen mértékben. S kezdetét vette a történet.
Ott volt a szemem előtt. Nem tágított, mintha csak azt akarta volna, hogy ott legyen előttem és megmutassa itt vagyok, engem vesztettél el. Mégsem zavart annyira... Csak a szívem sajgott egy kisebb mértékben. Ott volt majdnem mellettem és ugyanúgy nevettünk a régi dolgokat mint azokban az időkben.
Majd elment mellettem és átölelt. Átölelt és beleszagolt a hajamba, olyan mélyen hogy több órának tűnt. Hallottam ahogy magába szívja az illatom, s csak annyit sóhajtott: Istenem, ugyanaz az illat, mint régen.
Azzal otthagyott. Vissza-vissza tért, nem hagyott ott, mindig ott volt a szemem előtt. De nem bántam, hozzá kellett szoknom. Ez egy próba volt, amit ki kellett állnom. Rengeteg érintés történt közöttünk. Ártatlannak álcázva, mégis hatalmas jelentőséget hordozva maga után.
Majd én elmentem a mosdóba és Roli utánam jött. Mélyen a szemembe nézett.
Nincs semmi baj?
Nem nincs, minden rendben.
S tényleg így volt. Minden rendben volt, mikor mellettem volt, mikor rátámaszkodhattam és számíthattam rá. Benyúltam a nadrágzsebébe és magamhoz húztam. Jó szorosan. És megcsókoltam. Hozzá simultam és éreztem a megkönnyebbülést. Egy hatalmas levegő a való életből, a jelenből és a jövőből, ami elsöpörte minden erejével az elgyöngült múltat. Igen. Ez kell nekem. Soha többet nem fordulhatok vissza. Soha!
Majd egy óra felé otthagytuk őket. Nem köszöntem. Nem azért, mert bunkó akartam lenni. Azért, mert nem mertem, féltem. Féltem odamenni a közelébe és még egyszer átölelni. A hátunk mögött hagytuk az egészet. Senki nem tudott rólunk. Legalábbis és ebben a hitben éltem.
Majd itthon maradtam Rolival és a barátunkkal. Hívott valaki. Fogalmam sem volt ki az. Nem sejtettem, hogy ő. Hány héten keresztül vártam erre a hívásra, arra a pillanatra, hogy ott legyen a képernyőn a neve, és ő keressen engem, ne pedig fordítva. De nem mertem örülni. Kirohantam a folyosóra és felvettem.
Hol vagytok?!
Türelmetlen volt a hangja. Megmondtam neki hogy itthon vagyunk, és hogy ne keressen.
Szép. El se köszöntetek....
Nem mertem neki bevallani a gyávaságom. Hogy féltem a gondolataitól. Hogy féltem, talán még jobban visszahúzna a szívem az akkori otthonomba. Ezért hazudtam.
De hát én intettem neked... Csak nem vetted észre....
Azzal a háttérben kérdéseket hallottam, olyasmit hogy 'na mi van?' és efféléket. De a vonal másik végén ezen kívül csend volt. Kinyomtam.
És volt öt olvasatlan üzenetem.
Hol vagytok?!
Egzs most hány xD
Rolihoz grat ;)
Gondold meg mit csinálsz ;)
Olyan szinten felzaklatott, hogy azt el sem lehet magyarázni. Miért most jutok eszedbe? És egyébként minek?! Itt hagytál... Mit vársz még? Majdnem könnyek között törtem ki... de meg akartam kímélni a többieket. Tudtam, mekkora fájdalmat okozhatok nekik, ha megmutatom, ki/mi miatt borultam ki. Elszívtam csendben egy szál cigarettát. Majd még egyet és még egyet... Sorjában. Meg akartam vele beszélni. Türelmetlen voltam. Most rögtön és azonnal.
Úgyhogy leírtam...
Mert? Neked nem mindegy? Itt hagytál...
Most mit akarsz ezzel?!
És lehet hogy gyerekes dolog tőlem... De meg akarom beszélni ezt veled!
Majd ennyiben hagytam, kikapcsoltam a telefont és nem gondoltam rá. Mosolyogtam. Annyira tudtam hogy ez lesz... Hogy megint vissza akar jönni, mert jó leszek második esélynek. De nem tud összetörni. Felkészültem és kész.
Szóval.... Miért végződött is így? És mik a szándékaid? Annyiszor el akartam mondani, hogy hiányzol! Neked miért csak most jut eszedbe? Az volt a gond... hogy tudtam rólad, nem harcolnál értem. Eddig sem értem neked semmit. Akkor most se fogok..
XXOO
AnnE
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése