Biztos voltam magamban. Teljes mértékben. Nem sajnáltam semmit, inkább élveztem a gyönyörű jelenemet, amíg még lehetett. Nem kellett magamban addigra tisztáznom mit érzek. Nem mondtam ki, mert nem tudtam, hogy lenne a tökéletes, a legmegfelelőbb időpont, a legmegfelelőbb körülmények. Azt akartam, hogy emlékezetes legyen. De nem is sajnáltam, hogy nem mondtam ki. Elég volt egyenlőre az, hogy én tudtam. Tudtam, hogy ez az, és nem keverem össze valami mással, nem kényszerből érzem ezt, hanem teljesen mélyről. Mély volt, és igaz. Már nem is érdekelt a múlt. Megtartottam magamnak minden nyomát, mert nem akartam eltüntetni. Csak így tudhattam, hogy valódi volt. De attól, hogy nevének kezdőbetűje ott volt vérrel felírva a tükörre, attól én már elköszöntem tőle. Hosszasan fájdalmasan, de véglegesen. És boldogított a tudat. Már nem voltam vesztes. Győztes voltam. Felülkerekedtem, és most én hiányoztam neki, nem pedig fordítva. Nem akartam neki rosszat. De azt akartam, hogy tudja, mit tett velem. Legalább egy kicsit.
Így hát hatalmas mosollyal az arcomon elraktam minden levelet, amit neki címeztem, egy régi dobozba, azt pedig eldugtam legnagyobb szekrényem legmélyebb sarkába. Hogy biztosan ne kerülhessen elő. Soha.
XXOO
AnnE
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése