Meg akartam fejteni mit szerettél volna felém üzenni ezzel az egésszel hajnalban. Szóval leültem a gép elé, és hosszas gondolkodás után egy hideg, mégis kíváncsi választ hagytam magam után.
Ezt miért kaptam? Nosztalgiázol?
Elküldtem, mert tudtam, hogy úgysem vagy még ébren 10 óra körül. Hogy ne gondoljak az esetre, kimentem és vissza se jöttem míg csak nem lett 11 óra. És ott volt. Kéken villogott, csalogatott hogy nyissam meg. A szavak pedig... Azokhoz nem tudtam mit szólni. Csak néztem. Ezzel mit kellene kezdeni? Mit szeretnél?
Pont ezt hallgattam és eszembe jutottál.
Ha mindig írnék neked, mikor eszembe jutsz, azt hiszem egész nap velem kellene foglalkoznod... De te más voltál. És én mindent megadtam volna azért, hogy tudjam a szándékaidat.
Nem voltál szomjas mi?
Csak hogy biztos legyek benne nem részegségből jött az érzés. Csak hogy tudjam, valóban így gondoltad, és valami fényt lássak az alagút végén, hogy minden rendbe jöhet ha kitartok!
Nem erről van szó. Gondolom akkor is írtam volna, ha tök józan vagyok.
Megijedtem. Ha most elkezdek remélni, és csak vaklárma az egész, akkor mi lesz?! A földön kellett maradni, realistaként, nehogy valami félreértés essék.
És innentől kezdve a beszélgetés átcsapott a régi jó hangulatúba. Felemlegettük a régi közös hülyeségeket. Mindent, amin annyit nevettünk. Jól esett. Tényleg. A fájdalmas pont az volt, hogy nem mertem nyitni. Egyáltalán nem. De gyanakodtam egy kisebb féltékenységre. Ott volt a nyelvem hegyén hogy... Hogy leírjam, én is azt a számot hallgatom, és hogy nem csak eszembe jutsz róla. Hiányzol!
Annyira bennem volt az a fájdalmas felismerés... én már nem írhatok neked ilyeneket. Már nem. Annak az időnek vége lett s ki tudja, hogy visszajön e bármikor is...
Még az volt a nagy kérdés... fogunk e még beszélni?
XXOO
AnnE
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése