Elhangzott a szó a szájából, és megfagyott körülöttem a levegő. Rengeteget jelentett nekem, mégis jelentéktelen volt. Egy egyszerű szó, ami mindent felborított. Zakatolt a szívem. Először az örömtől. Másodszor pedig a kérdések rengetegétől.
"Szeretlek"
Engem szeretsz, vagy a jövőt, amit biztosítok neked?
Engem szeretsz, vagy csak egy pótlék vagyok neked? Egy pótlék, mert neked mindegy, hogy ki van melletted, vagy kifejezetten csakis engem vagy hajlandó az oldaladon tudni?
Engem szeretsz, vagy a képet, amit a helyembe képzelsz?
Átöleltem. Szótlanul, mert a tér körülöttem olyan hideg volt. Mit mondjak erre? Félek. Én is érzem. De nem merek lépni. Mert hazugságon alapulhat. Aztán csak szégyellem magam, hogy bedőltem. Nem nem bíztam benne. Magamban nem bíztam.
Ismersz te engem eléggé ahhoz, hogy szerethess?
Üveges tekintettel meredtem magam elé, s elöntött a szomorúság. Akartam a válaszokat. Türelmetlenül, most rögtön.
Azt mondtad, nem akarsz rajtam változtatni, mert így vagyok jó, ahogy vagyok. Hát tényleg nem bánt belőlem semmi? Az lehetetlen. Nem is. Felfoghatatlan!
Talán tényleg csak... kell valaki, akinek fontos vagy?
De annyira szorította a tüdőmet valami. Ki akart belőlem szakadni az érzés egy szón keresztül. Mélyen a szemébe néztem s suttogtam: szeretlek. Azzal pillanatnyi feledésbe merítette a boldogság a kételyeket.
XXOO
AnnE
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése