Nem tudom mi üthetett belém mikor megláttam azt a képet róla, a lánnyal az ölében. Mindig is tudtam hogy jóban vannak, és minden okom meg volt gyanakodásra. Nem ítéltem el magamat ez miatt. Viszont azért igenis hogy elítéltem magam, mert féltékeny lettem. Mérhetetlen harag gyűlt fel bennem, olyan fájdalmas érzés hogy alig bírtam el. Meglepődtem magamon. A saját ostobaságom egyszerűen fejbe vágott. Miért csinálom ezt? Azért, mert most már tudom, hogy biztosan nem mehetek vissza? Hogy nincs visszaút és kész? És miért gondolom én ezt így? Már az első napokon is így kellett volna, mikor kidobott. Soha többet nem mehetsz vissza, mondtam magamnak. Akkor is ezt kellett volna, hogy biztosan felfogjam. Nem teljesen depresszió, de ahhoz közel álló dolog markolt meg. Talán rosszul választottam. Talán nem kellene most Roli mellett lennem, ha így érzek. Talán már az elején, mikor látszott Bencén, hogy közeledne, kapnom kellett volna az alkalmon. Miért nem? Mi ütött belém? Hogy gondolhattam ezt, hogy jó lesz?!
Egyedül ültem otthon és néztem a képet. Majd kiléptem belőle. És újra megnyitottam. Hirtelen csengettek. Öt óra volt, tulajdonképpen nem vártam senkit. Kirohantam s belenéztem a kamerába. Roli. Jó ötlet neki így látnia? Reszketett a hidegben úgyhogy hamar megkerestem a kulcsomat és beengedtem. Ahogy kinyitottam az ajtót, s ő rám mosolygott megugrott a szívem. Hatalmas dobbanást éreztem a mellkasom felől. Kitártam a karom és a nyakába ugrottam. Megöleltem, mélyen beszívtam az illatát. Otthon éreztem magam. Biztonságos, meleg helyen, ami megvéd, nem hagy itt. Hazaértem.
S ahogy itt volt, azon kaptam magam, nem akarom elengedni. Hiába a múlt, vagy bármi, aminek lenne esélye közénk állni, vagy a hiány. Nem bántam. Itt akartam tartani. Éreztem, ahogy felé húz a szívem, és hogy nem akarom elengedni. Nem hittem el. Olyan furcsa volt ez.
Rájöttem, hogy nem kell bánnom semmit. Egyáltalán nem. Életem legjobb döntését hoztam, megtaláltam a másik oldalam. Nem is volt már érdekes a korkülönbség, nem érdekelt, hogy talán gyereknek tart, nem érdekelt, mit szólhatnak mások. Semmi sem érdekelt. Elfogadott olyannak, amilyen voltam, és én is őt, olyannak, amilyen. Alig egy hét alatt. És igen. Éreztem. Éreztem, hogy jó irányba tarthatunk. Nem féltem már. El akartam neki mondani. Akkor és azonnal. De nem tettem. Nem akartam sietni. Talán a sors akarta így. Nem mondtam, de nem is féltem, hogy elkések vele. Előttünk állt az örökkévalóság.
XXOO
AnnE
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése