We are going nowhere

Csak néztem ahogyan alszik az ágyamban. Alig láttam a füsttől. És gondolkoztam, az ablakomból, ahonnan befelé bámultam, könnyek áztatta arcommal. Nem bírtam elviselni a fájdalmat, ami majd széttépett belülről. Annyira fájt. Annyira szaggatott. Egy dolgot láttam abban a halkan szuszogó fiúban. S ezzel összedőlt körülöttem minden.
 Mit láttam? A fájdalmat amit okozni fog. Azt, ahogy összetör. Előttem volt a kép, ahogy ő már nincs ott, csak én és az ágyon ülve zokogok. Újabb és újabb erőfeszítéseket veszek magamon, hogy a hátam mögött hagyjam, de nem fog sikerülni.Láttam, ahogy több darabra foszlik minden, ami szép volt körülöttünk. Semmi más nem lebegett a szemem előtt. Elfordultam, s az égre nézve kifújtam a füstöt. Menekültem volna, az eszem csak ezt súgta, hogy hagyjak ott mindent magam mögött. Minden keserű érzést. De nem ment. Nem lehetett megakadályozni a végét. A szívem visszahúzott hozzá.

Madness?

Elhangzott a szó a szájából, és megfagyott körülöttem a levegő. Rengeteget jelentett nekem, mégis jelentéktelen volt. Egy egyszerű szó, ami mindent felborított. Zakatolt a szívem. Először az örömtől. Másodszor pedig a kérdések rengetegétől.
"Szeretlek"
Engem szeretsz, vagy a jövőt, amit biztosítok neked?
Engem szeretsz, vagy csak egy pótlék vagyok neked? Egy pótlék, mert neked mindegy, hogy ki van melletted, vagy kifejezetten csakis engem vagy hajlandó az oldaladon tudni?
Engem szeretsz, vagy a képet, amit a helyembe képzelsz?
Átöleltem. Szótlanul, mert a tér körülöttem olyan hideg volt. Mit mondjak erre? Félek. Én is érzem. De nem merek lépni. Mert hazugságon alapulhat. Aztán csak szégyellem magam, hogy bedőltem. Nem nem bíztam benne. Magamban nem bíztam.
Ismersz te engem eléggé ahhoz, hogy szerethess?
Üveges tekintettel meredtem magam elé, s elöntött a szomorúság. Akartam a válaszokat. Türelmetlenül, most rögtön.
Azt mondtad, nem akarsz rajtam változtatni, mert így vagyok jó, ahogy vagyok. Hát tényleg nem bánt belőlem semmi? Az lehetetlen. Nem is. Felfoghatatlan!
Talán tényleg csak... kell valaki, akinek fontos vagy?
De annyira szorította a tüdőmet valami. Ki akart belőlem szakadni az érzés egy szón keresztül. Mélyen a szemébe néztem s suttogtam: szeretlek. Azzal pillanatnyi feledésbe merítette a boldogság a kételyeket.

XXOO
AnnE

So Cold Here

Napok óta most éreztem először megint azt, hogy nincs helyem itt. Semmi keresnivalóm ebben a világban. Mert minden összeomlik körülöttem. Ha nem magamat teszem tönkre, akkor valaki másnak töröm össze a világát. Aztán újból magamat, aztán mást és így tovább. Tönkretettem egy barátságot? Hogy állhattam közéjük? Hogy nem vettem észre minden jelet, ami arra utal, tűnjek el azonnal?
 Pontosítsunk. Rolival lassan három hete húztuk az igát, és valójában minden tiszta volt, és minden rendben volt. Valójában már túl gyanús is, hogy minden simulékony, egyszerű. Hogy napsütésben is van árnyék. Valahol mindig lopakodik, s megvárja míg az éj sötétje magával viszi hadba a fény ellen, eltakarni a Napot. Hogy nem vettem észre, hogy kellek a másiknak? Talán volt elég bajom, s elvakítottak önös érdekeim. Tudtam, hogy önző vagyok. Mert mindig meg akartam bosszulni az életen azt, amit velem tett. De nem jutott eszembe, hogy az életet nem lehet megbosszulni. Hogy a sajátodnak nem vághatsz oda egyet. Másokéba gázolsz vele, és később jössz rá, nem így kellett volna. Nem kellett volna  megjelenned, sejtést sem kellett volna keltened magadról. Neked kellett volna lenned a kis árnyéknak, várni a megfelelő időre, hogy a seregbe állj. De önzőségem mellett én türelmetlen is voltam. Aztán eszembe jutott. Bencével is ez miatt ment tönkre a kapcsolatunk? Mert a barát közénk állt, s Bence hallgatott volna rá? Valóban ezt tette? Akkor okolhatom e én mindenért őt? Szórhatom rá a szitkot, mikor talán meg sem érdemli?! Nyilván tarthatta volna a hátát... de ez körülménytől is függ. Van, hogy lehetetlen egyenesen állni, s hagyni mindent. Van, hogy a határok megfognak minket és megtörnek. S míg gondolataim szilánkjait szedtem össze a földről, valami bevillant.
El kell tűnnöm innen. Nem szabad itt lennem. Ez tiltott zóna. El kell tűnnöm, most. Míg nem késő! Olyan tiszta, járatlan utakra kell tévednem, amibe nem rondíthatok bele. Tényleg az lenne az egy igaz megoldás, ha hátam mögött hagynék mindent, fittyet hányva a múltra, előre nézve, nem törődve a mostani érzéseikkel, mert később csak jobb lehet nekik? Nem tudtam ezzel a tudattal élni. Dühös voltam, de mégse. Egyszer az egyik embert okoltam, másszor a másikat... Aztán kiderült, minden jónak én vagyok az elrontója. Szép pofon ez. Egy újabb, ami mikor már a földre kerültél is elért.

XXOO
AnnE

So hold my hand and save me from the dark.

Már nem voltam megijedve a létemmel kapcsolatban. Úgy éreztem, jó helyen vagyok és jó időben. Már nem érdekeltek a jövővel kapcsolatos kérdések. Feladtam az aggódást és a jelenben akartam élni, kihasználni, míg minden olyan szép, amilyen. Meglehet, hogy bennem volt a rettegés, hogy vége szakad, mint minden másnak. Ez nyilvánvaló. De biztattam magam az ellenkezőjével. Annyiszor elhajtogattam magamnak, hogy tényleg elhiggyem, hogy már nem akartam az ellenkezőjére gondolni sem.
 Akármilyen hihetetlen volt, éreztem. Éreztem, hogy hitemmel ellentétben, tényleg megszerettem. Beleszeretem. Hamar. Olyan hamar, és olyan váratlanul, hogy elképzelni sem bírtam. Mert a hiánya megölt, úgy, hogy azt hittem többet ilyen már nem lesz. És ott volt a félelem. Mi van, ha túlságosan is látszik, hogy szükségem van rá? Ha sok leszek neki? Ha megun? S az egész, amit megígért, terveztünk együtt szerte hullik? Kellett a közelsége. Nem tudtam, hogy ő is így gondolja e rólam... Ezért amikor együtt voltunk, csak ketten, akkor csendben voltam, tanakodván, hogy el merjem e mondani. Azt az egy szót, mi mindent jelent, mi mindent az ember nyakába zúdíthat. Kellett volna a megfelelő körülmény, a hang, a válasz, az érzés, hogy minden pontosan úgy van mint egy tündérmesében. Csendben voltam, s kérdéseket tettem fel magamnak. Nem volt bátorságom, az valahol távol volt, s nem üzent, mikor tér vissza. Csak gesztusokkal tudtam neki kifejezni, mély némaságban, mit gondolok, hátha veszi a lapot, és lép egyet, mire bátorságom hazatér, nem futamodik meg. De csend volt. Talán együtt ment el a merészség kettőnktől? Vagy ez csak őrültség? Nem is igazi szerelem, csak némi szórakozás?

XXOO
AnnE

Hey God! Are You There?

Akármennyire is erőltettem magamra a magabiztosság álcáját.... Valami minden nap összetörte.
Hogy is kezdődött? Boldogan éltem a napjaimat, mosolyogtam, tudtam, hogy minden nap valami szépet fog tartalmazni. Minden egyes percben arra koncentráltam, hogy kijuthatok az iskolából és Rolival lehetek. De nem.
Jöttek a fekete felhők. Egyszerű kis dolgok, amik talán addig is ott voltak... De most szúrtak igazán szemet. A vezetékneve. Az ő vezetékneve. Valamiben mindig megtaláltam. Nem akarom a nyilvánosságnak leírni, a lényeg az, hogy sok helyen előfordul. Egy-egy földrajzi névben, egy-egy plakáton, vagy akár a zenekaruk neve az angolórákon? Vagy a testvére, ahogy az iskolában mosolyog és rám köszön. Lehet, hogy eddig is jelen voltak az életemben, csak most golyóztam be, mikor harcolok az érzés ellen? Mikor hiányolom, és valami jelét várom, akkor ilyen formában jelenik meg, nekem így tűnik fel igazán. Ezek ellen pedig nem lehet tenni semmit. Nem tudom kizárni az életemből, mert már arra várok, hogy mikor csap le megint. Megint. Megint. És megint. Mondhatni, ezek a napjaim fénypontjai. Olyan jól ment minden... akkor miért pont most?
 Elfordul az emberekkel, hogy egyszerű véletlenek mögé valami mágikus zagyvaságot magyaráznak be. Elszaladt velem a ló. "Ez biztos egy rossz ómen" és "Biztos azt jelenti, most vagy soha!" meg hogy "Még megteheted, ha most abbahagyod ezt az ostoba színjátékot, akkor még minden út nyitva áll a boldogságodhoz!". De amilyen önfejű, és makacs vagyok ilyenkor, visszarántottam magam a földre. Ha most a képzelgésekre hagyatkozom, meg arra hogy "mi lenne ha...", akkor ugyanott lyukadok ki. A semmi közepén. Csak egyenesen előre, a természetfelettire meg rá se habozz.
 Mondtam magamnak, és elkezdtem utána nyomozni, merre járhat, mit csinálhat...

XXOO
AnnE

Confidence:

Biztos voltam magamban. Teljes mértékben. Nem sajnáltam semmit, inkább élveztem a gyönyörű jelenemet, amíg még lehetett. Nem kellett magamban addigra tisztáznom mit érzek. Nem mondtam ki, mert nem tudtam, hogy lenne a tökéletes, a legmegfelelőbb időpont, a legmegfelelőbb körülmények. Azt akartam, hogy emlékezetes legyen. De nem is sajnáltam, hogy nem mondtam ki. Elég volt egyenlőre az, hogy én tudtam. Tudtam, hogy ez az, és nem keverem össze valami mással, nem kényszerből érzem ezt, hanem teljesen mélyről. Mély volt, és igaz. Már nem is érdekelt a múlt. Megtartottam magamnak minden nyomát, mert nem akartam eltüntetni. Csak így tudhattam, hogy valódi volt. De attól, hogy nevének kezdőbetűje ott volt vérrel felírva a tükörre, attól én már elköszöntem tőle. Hosszasan fájdalmasan, de véglegesen. És boldogított a tudat. Már nem voltam vesztes. Győztes voltam. Felülkerekedtem, és most én hiányoztam neki, nem pedig fordítva. Nem akartam neki rosszat. De azt akartam, hogy tudja, mit tett velem. Legalább egy kicsit.
Így hát hatalmas mosollyal az arcomon elraktam minden levelet, amit neki címeztem, egy régi dobozba, azt pedig eldugtam legnagyobb szekrényem legmélyebb sarkába. Hogy biztosan ne kerülhessen elő. Soha.

XXOO
AnnE

Choices

Nem tudom mi üthetett belém mikor megláttam azt a képet róla, a lánnyal az ölében. Mindig is tudtam hogy jóban vannak, és minden okom meg volt  gyanakodásra. Nem ítéltem el magamat ez miatt. Viszont azért igenis hogy elítéltem magam, mert féltékeny lettem. Mérhetetlen harag gyűlt fel bennem, olyan fájdalmas érzés hogy alig bírtam el. Meglepődtem magamon. A saját ostobaságom egyszerűen fejbe vágott. Miért csinálom ezt? Azért, mert most már tudom, hogy biztosan nem mehetek vissza? Hogy nincs visszaút és kész? És miért gondolom én ezt így? Már az első napokon is így kellett volna, mikor kidobott. Soha többet nem mehetsz vissza, mondtam magamnak. Akkor is ezt kellett volna, hogy biztosan felfogjam. Nem teljesen depresszió, de ahhoz közel álló dolog markolt meg. Talán rosszul választottam. Talán nem kellene most Roli mellett lennem, ha így érzek. Talán már az elején, mikor látszott Bencén, hogy közeledne, kapnom kellett volna az alkalmon. Miért nem? Mi ütött belém? Hogy gondolhattam ezt, hogy jó lesz?!
 Egyedül ültem otthon és néztem a képet. Majd kiléptem belőle. És újra megnyitottam. Hirtelen csengettek. Öt óra volt, tulajdonképpen nem vártam senkit. Kirohantam s belenéztem a kamerába. Roli. Jó ötlet neki így látnia? Reszketett a hidegben úgyhogy hamar megkerestem a kulcsomat és beengedtem. Ahogy kinyitottam az ajtót, s ő rám mosolygott megugrott a szívem. Hatalmas dobbanást éreztem a mellkasom felől. Kitártam a karom és a nyakába ugrottam. Megöleltem, mélyen beszívtam az illatát. Otthon éreztem magam. Biztonságos, meleg helyen, ami megvéd, nem hagy itt. Hazaértem.
 S ahogy itt volt, azon kaptam magam, nem akarom elengedni. Hiába a múlt, vagy bármi, aminek lenne esélye közénk állni, vagy a hiány. Nem bántam. Itt akartam tartani. Éreztem, ahogy felé húz a szívem, és hogy nem akarom elengedni. Nem hittem el. Olyan furcsa volt ez.
 Rájöttem, hogy nem kell bánnom semmit. Egyáltalán nem. Életem legjobb döntését hoztam, megtaláltam a másik oldalam. Nem is volt már érdekes a korkülönbség, nem érdekelt, hogy talán gyereknek tart, nem érdekelt, mit szólhatnak mások. Semmi sem érdekelt. Elfogadott olyannak, amilyen voltam, és én is őt, olyannak, amilyen. Alig egy hét alatt. És igen. Éreztem. Éreztem, hogy jó irányba tarthatunk. Nem féltem már. El akartam neki mondani. Akkor és azonnal. De nem tettem. Nem akartam sietni. Talán a sors akarta így. Nem mondtam, de nem is féltem, hogy elkések vele. Előttünk állt az örökkévalóság.

XXOO
AnnE

Why?

A film alig vette kezdetét. Ott feküdtünk egymás mellett, fél egy felé járhatott, de annyira elálmosodtam, hogy muszáj voltam elaludni. Nem akartam ott hagyni a pillanatot, de a fáradság erősebbnek bizonyult nálam. Lerántott a veszélyes vizekre, ahol a fantázia elragad és kifacsar önmagadból. Ahol minden fájdalmas pontod és vágyad nem maradhat titokban, kiterített lapok mind, amiket felhasznál ellened a világ.
 Mert ott voltunk. Elmentünk egy házba és csendes gitárhangot lehetett hallani az egyik sarok felől. Sokan álltak felette és beszélgettek, néha, amikor egy egy akkordot lefogott ő is felnézett, mosolygott, hozzáfűzött valamit a társalgáshoz, de a hangszer elvonta minden figyelmét. Beleélte magát saját játékába, mintha ő is álmodott volna, szabadjára engedte minden titkát és a húrok megpendítésével árulta el nekünk. Szemüveg volt rajta. Ezért nem ismertem meg. Ismerős volt, valahonnan távolról minden arcvonása, de nem tudtam ki az. Mégis hatalmas fájdalmat okozott a szívemben a látványa. Ezért nem néztem tovább. Ezért tűntem el onnan nagyon gyorsan, el egy másik emeletre.
 Majd mikor az emberek kezdtek elszállingózni én is útnak indultam, le a lépcsőn. Még mindig ott volt, nem tágított. Kezet fogott valakivel, ahogy felállt és fogta a gitárt. Indul. Akkor, mikor én is megyek. A szemüveg még mindig ott volt. Még mindig nem esett le, hogy ki az. Csak az az undorító érzés ragadt le bennem, hogy tudom ki az... de nem jövök rá. A kabátomért mentem. Ott állt előttem. Köszönt nekem, mosolyogva. Felemeltem a szemöldököm, kíváncsian néztem rá. Odaléptem elé. Akkor már biztos voltam. Tudtam ki az. Eljutott az agyamig az információ... Ő az. Elmosolyodtam.
 - Szia.
Suttogtam és leemeltem a napszemüveget róla, hogy lássam azt a mély kék szempárt. Ez az... Elszégyelltem magam.
 - Bocsánat... Nem ismertelek fel... Nem tudom miért.
Mosolygott és odavont magához, átölelt.
Vége. Kinyitottam a szemem. Annyira átmelegedett a testem, hogy az tűrhetetlen volt nekem. Oldalra néztem. Roli aludt. Visszagondoltam az álmomra és belém hasított a fájdalom. Megmart, és nem akart elmúlni..

XXOO
AnnE

A 32. Napon:

Fájnak a szavak,
Amik elhagyják a számat.
Hiányzik a szemed melege,
Ami felmelegíti a hideg éjszakákat.

Vége van a tavasznak, s nyárnak
Együtt köszönünk el, hidegek várnak.

Elhervadtak a burjándzó virágok,
Elszáradt szavakról álmodok.
Ostoba dolog volt ez, hinni valamiben,
Aminek biztos alapja sehogy sincsen.

Why does this end this way?

Nem hittem volna... Hogy ennyire felzaklatsz. Azt hittem készen állok, tudod? Hogy lássalak. De nem.
 Szóval megérkeztünk. Egy olyan fiú mellett jöttem, aki mellett el tudtam képzelni a jövőmet. Akivel egyek voltak a nézeteink és teljesen passzoltunk. De nem mutattuk hogy együtt vagyunk, mert rengetegen nem tudták. Köztük ő sem. Szóval beléptünk az ajtón. És egyből megpillantottam őket. Magabiztos voltam addig a pillanatig. Mert olyan volt a külsőm amilyennek akartam hogy látsszon. Olyan volt, hogy megmutatta, minden rendben, ez lettem én, talpraesett. Hiába volt hazugság. Addig a pillanatig minden rendben volt. Aztán rám ordítottál. Köszöntél, hogy felkeltsd a figyelmemet. És én mosolyogva visszaintegettem, vigyorogva köszöntem neked, ugyanolyat leplezett rendbenléttel. Mégis reszkettem az idegességtől... Hihetetlen mértékben. S kezdetét vette a történet.
 Ott volt a szemem előtt. Nem tágított, mintha csak azt akarta volna, hogy ott legyen előttem és megmutassa itt vagyok, engem vesztettél el. Mégsem zavart annyira... Csak a szívem sajgott egy kisebb mértékben. Ott volt majdnem mellettem és ugyanúgy nevettünk a régi dolgokat mint azokban az időkben.
 Majd elment mellettem és átölelt. Átölelt és beleszagolt a hajamba, olyan mélyen hogy több órának tűnt. Hallottam ahogy magába szívja az illatom, s csak annyit sóhajtott: Istenem, ugyanaz az illat, mint régen.
Azzal otthagyott. Vissza-vissza tért, nem hagyott ott, mindig ott volt a szemem előtt. De nem bántam, hozzá kellett szoknom. Ez egy próba volt, amit ki kellett állnom. Rengeteg érintés történt közöttünk. Ártatlannak álcázva, mégis hatalmas jelentőséget hordozva maga után.
 Majd én elmentem a mosdóba és Roli utánam jött. Mélyen a szemembe nézett.
Nincs semmi baj?
Nem nincs, minden rendben.
S tényleg így volt. Minden rendben volt, mikor mellettem volt, mikor rátámaszkodhattam és számíthattam rá. Benyúltam a nadrágzsebébe és magamhoz húztam. Jó szorosan. És megcsókoltam. Hozzá simultam és éreztem a megkönnyebbülést. Egy hatalmas levegő a való életből, a jelenből és a jövőből, ami elsöpörte minden erejével az elgyöngült múltat. Igen. Ez kell nekem. Soha többet nem fordulhatok vissza. Soha!
 Majd egy óra felé otthagytuk őket. Nem köszöntem. Nem azért, mert bunkó akartam lenni. Azért, mert nem mertem, féltem. Féltem odamenni a közelébe és még egyszer átölelni. A hátunk mögött hagytuk az egészet. Senki nem tudott rólunk. Legalábbis és ebben a hitben éltem.
Majd itthon maradtam Rolival és a barátunkkal. Hívott valaki. Fogalmam sem volt ki az. Nem sejtettem, hogy ő. Hány héten keresztül vártam erre a hívásra, arra a pillanatra, hogy ott legyen a képernyőn a neve, és ő keressen engem, ne pedig fordítva. De nem mertem örülni. Kirohantam a folyosóra és felvettem.
Hol vagytok?!
Türelmetlen volt a hangja. Megmondtam neki hogy itthon vagyunk, és hogy ne keressen.
Szép. El se köszöntetek....
Nem mertem neki bevallani a gyávaságom. Hogy féltem a gondolataitól. Hogy féltem, talán még jobban visszahúzna a szívem az akkori otthonomba. Ezért hazudtam.
De hát én intettem neked... Csak nem vetted észre....
Azzal a háttérben kérdéseket hallottam, olyasmit hogy 'na mi van?' és efféléket. De a vonal másik végén ezen kívül csend volt. Kinyomtam.
 És volt öt olvasatlan üzenetem.
Hol vagytok?!
Egzs most hány xD
Rolihoz grat ;)
Gondold meg mit csinálsz ;)
Olyan szinten felzaklatott, hogy azt el sem lehet magyarázni. Miért most jutok eszedbe? És egyébként minek?! Itt hagytál... Mit vársz még? Majdnem könnyek között törtem ki... de meg akartam kímélni a többieket. Tudtam, mekkora fájdalmat okozhatok nekik, ha megmutatom, ki/mi miatt borultam ki. Elszívtam csendben egy szál cigarettát. Majd még egyet és még egyet... Sorjában. Meg akartam vele beszélni. Türelmetlen voltam. Most rögtön és azonnal.
Úgyhogy leírtam...
Mert? Neked nem mindegy? Itt hagytál...
Most mit akarsz ezzel?!
És lehet hogy gyerekes dolog tőlem... De meg akarom beszélni ezt veled!
Majd ennyiben hagytam, kikapcsoltam a telefont és nem gondoltam rá. Mosolyogtam. Annyira tudtam hogy ez lesz... Hogy megint vissza akar jönni, mert jó leszek második esélynek. De nem tud összetörni. Felkészültem és kész.
Szóval.... Miért végződött is így? És mik a szándékaid? Annyiszor el akartam mondani, hogy hiányzol! Neked miért csak most jut eszedbe? Az volt a gond... hogy tudtam rólad, nem harcolnál értem. Eddig sem értem neked semmit. Akkor most se fogok..

XXOO
AnnE

Accept or Run Away

Alig volt fél tíz mikor felkeltem és elindítottam egy filmet. Nagyon későn (vagy már mondhatjuk: nagyon korán) értem haza, olyan hat óra körül. Szóval még mindig nem tudtam hol vagyok, de visszaaludni nem tudtam, olyan idióta és rémisztő álmaim voltak.
Alig hogy vége lett a filmemnek, kaptam egy meghívót. Egy meghívót egy ma esti buliba. Erőtlenül néztem és gondolkodtam hogy kibírnám e, a mai után. De hiába aludtam eszeveszettül keveset magamhoz képest, nem éreztem magamat álmosnak. Felkészültnek éreztem magam, energikusnak. Oda voltam a jó társaságért. Nem bírtam nélkülük élni. Így hát megnéztem a vendégeket. De megakadt a szemem. Elvesztettem minden elhatározottságomat, és elgyengültem. Ott volt ő. Összeszűkült szemmel néztem a nevére. Hiányzik ez nekem? Készen állok rá? Annyi kérdés felmerült benne, hogy csodálkoztam hogy nem téptek még szét. Nem mehetek. Semmi keresnivalóm ott. Hanem akkor minden megállt körülöttem. Átvette a harag a helyet.
Miatta meg merném magam gondolni?! Miatta visszafordulnék attól, hogy jól érezzem magam?! Elé fogok állni, kihúzom magam, jól fogok kinézni és bájosan rámosolygok annyit mondván: Szia, hogy vagy?
Igen. Lábra fogok állni. Bátor leszek. Összeszedett.
 A legrosszabb és legjobb eshetőségeket mérlegeltem, és amint végeztem rámentem a feliratra. 'Accept'.

XXOO
AnnE

There's Hope

Meg akartam fejteni mit szerettél volna felém üzenni ezzel az egésszel hajnalban. Szóval leültem a gép elé, és hosszas gondolkodás után egy hideg, mégis kíváncsi választ hagytam magam után.
Ezt miért kaptam? Nosztalgiázol?
Elküldtem, mert tudtam, hogy úgysem vagy még ébren 10 óra körül. Hogy ne gondoljak az esetre, kimentem és vissza se jöttem míg csak nem lett 11 óra. És ott volt. Kéken villogott, csalogatott hogy nyissam meg. A szavak pedig... Azokhoz nem tudtam mit szólni. Csak néztem. Ezzel mit kellene kezdeni? Mit szeretnél?
Pont ezt hallgattam és eszembe jutottál.
Ha mindig írnék neked, mikor eszembe jutsz, azt hiszem egész nap velem kellene foglalkoznod... De te más voltál. És én mindent megadtam volna azért, hogy tudjam a szándékaidat.
Nem voltál szomjas mi?
Csak hogy biztos legyek benne nem részegségből jött az érzés. Csak hogy tudjam, valóban így gondoltad, és valami fényt lássak az alagút végén, hogy minden rendbe jöhet ha kitartok!
Nem erről van szó. Gondolom akkor is írtam volna, ha tök józan vagyok.
Megijedtem. Ha most elkezdek remélni, és csak vaklárma az egész, akkor mi lesz?! A földön kellett maradni, realistaként, nehogy valami félreértés essék.
És innentől kezdve a beszélgetés átcsapott a régi jó hangulatúba. Felemlegettük a régi közös hülyeségeket. Mindent, amin annyit nevettünk. Jól esett. Tényleg. A fájdalmas pont az volt, hogy nem mertem nyitni. Egyáltalán nem. De gyanakodtam egy kisebb féltékenységre. Ott volt a nyelvem hegyén hogy... Hogy leírjam, én is azt a számot hallgatom, és hogy nem csak eszembe jutsz róla. Hiányzol!
Annyira bennem volt az a fájdalmas felismerés... én már nem írhatok neked ilyeneket. Már nem. Annak az időnek vége lett s ki tudja, hogy visszajön e bármikor is...
Még az volt a nagy kérdés... fogunk e még beszélni?

XXOO
AnnE