Csak néztem ahogyan alszik az ágyamban. Alig láttam a füsttől. És gondolkoztam, az ablakomból, ahonnan befelé bámultam, könnyek áztatta arcommal. Nem bírtam elviselni a fájdalmat, ami majd széttépett belülről. Annyira fájt. Annyira szaggatott. Egy dolgot láttam abban a halkan szuszogó fiúban. S ezzel összedőlt körülöttem minden.
Mit láttam? A fájdalmat amit okozni fog. Azt, ahogy összetör. Előttem volt a kép, ahogy ő már nincs ott, csak én és az ágyon ülve zokogok. Újabb és újabb erőfeszítéseket veszek magamon, hogy a hátam mögött hagyjam, de nem fog sikerülni.Láttam, ahogy több darabra foszlik minden, ami szép volt körülöttünk. Semmi más nem lebegett a szemem előtt. Elfordultam, s az égre nézve kifújtam a füstöt. Menekültem volna, az eszem csak ezt súgta, hogy hagyjak ott mindent magam mögött. Minden keserű érzést. De nem ment. Nem lehetett megakadályozni a végét. A szívem visszahúzott hozzá.
2012. november 27., kedd
2012. november 26., hétfő
Madness?
Elhangzott a szó a szájából, és megfagyott körülöttem a levegő. Rengeteget jelentett nekem, mégis jelentéktelen volt. Egy egyszerű szó, ami mindent felborított. Zakatolt a szívem. Először az örömtől. Másodszor pedig a kérdések rengetegétől.
"Szeretlek"
Engem szeretsz, vagy a jövőt, amit biztosítok neked?
Engem szeretsz, vagy csak egy pótlék vagyok neked? Egy pótlék, mert neked mindegy, hogy ki van melletted, vagy kifejezetten csakis engem vagy hajlandó az oldaladon tudni?
Engem szeretsz, vagy a képet, amit a helyembe képzelsz?
Átöleltem. Szótlanul, mert a tér körülöttem olyan hideg volt. Mit mondjak erre? Félek. Én is érzem. De nem merek lépni. Mert hazugságon alapulhat. Aztán csak szégyellem magam, hogy bedőltem. Nem nem bíztam benne. Magamban nem bíztam.
Ismersz te engem eléggé ahhoz, hogy szerethess?
Üveges tekintettel meredtem magam elé, s elöntött a szomorúság. Akartam a válaszokat. Türelmetlenül, most rögtön.
Azt mondtad, nem akarsz rajtam változtatni, mert így vagyok jó, ahogy vagyok. Hát tényleg nem bánt belőlem semmi? Az lehetetlen. Nem is. Felfoghatatlan!
Talán tényleg csak... kell valaki, akinek fontos vagy?
De annyira szorította a tüdőmet valami. Ki akart belőlem szakadni az érzés egy szón keresztül. Mélyen a szemébe néztem s suttogtam: szeretlek. Azzal pillanatnyi feledésbe merítette a boldogság a kételyeket.
XXOO
AnnE
"Szeretlek"
Engem szeretsz, vagy a jövőt, amit biztosítok neked?
Engem szeretsz, vagy csak egy pótlék vagyok neked? Egy pótlék, mert neked mindegy, hogy ki van melletted, vagy kifejezetten csakis engem vagy hajlandó az oldaladon tudni?
Engem szeretsz, vagy a képet, amit a helyembe képzelsz?
Átöleltem. Szótlanul, mert a tér körülöttem olyan hideg volt. Mit mondjak erre? Félek. Én is érzem. De nem merek lépni. Mert hazugságon alapulhat. Aztán csak szégyellem magam, hogy bedőltem. Nem nem bíztam benne. Magamban nem bíztam.
Ismersz te engem eléggé ahhoz, hogy szerethess?
Üveges tekintettel meredtem magam elé, s elöntött a szomorúság. Akartam a válaszokat. Türelmetlenül, most rögtön.
Azt mondtad, nem akarsz rajtam változtatni, mert így vagyok jó, ahogy vagyok. Hát tényleg nem bánt belőlem semmi? Az lehetetlen. Nem is. Felfoghatatlan!
Talán tényleg csak... kell valaki, akinek fontos vagy?
De annyira szorította a tüdőmet valami. Ki akart belőlem szakadni az érzés egy szón keresztül. Mélyen a szemébe néztem s suttogtam: szeretlek. Azzal pillanatnyi feledésbe merítette a boldogság a kételyeket.
XXOO
AnnE
2012. november 20., kedd
So Cold Here
Napok óta most éreztem először megint azt, hogy nincs helyem itt. Semmi keresnivalóm ebben a világban. Mert minden összeomlik körülöttem. Ha nem magamat teszem tönkre, akkor valaki másnak töröm össze a világát. Aztán újból magamat, aztán mást és így tovább. Tönkretettem egy barátságot? Hogy állhattam közéjük? Hogy nem vettem észre minden jelet, ami arra utal, tűnjek el azonnal?
Pontosítsunk. Rolival lassan három hete húztuk az igát, és valójában minden tiszta volt, és minden rendben volt. Valójában már túl gyanús is, hogy minden simulékony, egyszerű. Hogy napsütésben is van árnyék. Valahol mindig lopakodik, s megvárja míg az éj sötétje magával viszi hadba a fény ellen, eltakarni a Napot. Hogy nem vettem észre, hogy kellek a másiknak? Talán volt elég bajom, s elvakítottak önös érdekeim. Tudtam, hogy önző vagyok. Mert mindig meg akartam bosszulni az életen azt, amit velem tett. De nem jutott eszembe, hogy az életet nem lehet megbosszulni. Hogy a sajátodnak nem vághatsz oda egyet. Másokéba gázolsz vele, és később jössz rá, nem így kellett volna. Nem kellett volna megjelenned, sejtést sem kellett volna keltened magadról. Neked kellett volna lenned a kis árnyéknak, várni a megfelelő időre, hogy a seregbe állj. De önzőségem mellett én türelmetlen is voltam. Aztán eszembe jutott. Bencével is ez miatt ment tönkre a kapcsolatunk? Mert a barát közénk állt, s Bence hallgatott volna rá? Valóban ezt tette? Akkor okolhatom e én mindenért őt? Szórhatom rá a szitkot, mikor talán meg sem érdemli?! Nyilván tarthatta volna a hátát... de ez körülménytől is függ. Van, hogy lehetetlen egyenesen állni, s hagyni mindent. Van, hogy a határok megfognak minket és megtörnek. S míg gondolataim szilánkjait szedtem össze a földről, valami bevillant.
El kell tűnnöm innen. Nem szabad itt lennem. Ez tiltott zóna. El kell tűnnöm, most. Míg nem késő! Olyan tiszta, járatlan utakra kell tévednem, amibe nem rondíthatok bele. Tényleg az lenne az egy igaz megoldás, ha hátam mögött hagynék mindent, fittyet hányva a múltra, előre nézve, nem törődve a mostani érzéseikkel, mert később csak jobb lehet nekik? Nem tudtam ezzel a tudattal élni. Dühös voltam, de mégse. Egyszer az egyik embert okoltam, másszor a másikat... Aztán kiderült, minden jónak én vagyok az elrontója. Szép pofon ez. Egy újabb, ami mikor már a földre kerültél is elért.
XXOO
AnnE
Pontosítsunk. Rolival lassan három hete húztuk az igát, és valójában minden tiszta volt, és minden rendben volt. Valójában már túl gyanús is, hogy minden simulékony, egyszerű. Hogy napsütésben is van árnyék. Valahol mindig lopakodik, s megvárja míg az éj sötétje magával viszi hadba a fény ellen, eltakarni a Napot. Hogy nem vettem észre, hogy kellek a másiknak? Talán volt elég bajom, s elvakítottak önös érdekeim. Tudtam, hogy önző vagyok. Mert mindig meg akartam bosszulni az életen azt, amit velem tett. De nem jutott eszembe, hogy az életet nem lehet megbosszulni. Hogy a sajátodnak nem vághatsz oda egyet. Másokéba gázolsz vele, és később jössz rá, nem így kellett volna. Nem kellett volna megjelenned, sejtést sem kellett volna keltened magadról. Neked kellett volna lenned a kis árnyéknak, várni a megfelelő időre, hogy a seregbe állj. De önzőségem mellett én türelmetlen is voltam. Aztán eszembe jutott. Bencével is ez miatt ment tönkre a kapcsolatunk? Mert a barát közénk állt, s Bence hallgatott volna rá? Valóban ezt tette? Akkor okolhatom e én mindenért őt? Szórhatom rá a szitkot, mikor talán meg sem érdemli?! Nyilván tarthatta volna a hátát... de ez körülménytől is függ. Van, hogy lehetetlen egyenesen állni, s hagyni mindent. Van, hogy a határok megfognak minket és megtörnek. S míg gondolataim szilánkjait szedtem össze a földről, valami bevillant.
El kell tűnnöm innen. Nem szabad itt lennem. Ez tiltott zóna. El kell tűnnöm, most. Míg nem késő! Olyan tiszta, járatlan utakra kell tévednem, amibe nem rondíthatok bele. Tényleg az lenne az egy igaz megoldás, ha hátam mögött hagynék mindent, fittyet hányva a múltra, előre nézve, nem törődve a mostani érzéseikkel, mert később csak jobb lehet nekik? Nem tudtam ezzel a tudattal élni. Dühös voltam, de mégse. Egyszer az egyik embert okoltam, másszor a másikat... Aztán kiderült, minden jónak én vagyok az elrontója. Szép pofon ez. Egy újabb, ami mikor már a földre kerültél is elért.
XXOO
AnnE
2012. november 18., vasárnap
So hold my hand and save me from the dark.
Már nem voltam megijedve a létemmel kapcsolatban. Úgy éreztem, jó helyen vagyok és jó időben. Már nem érdekeltek a jövővel kapcsolatos kérdések. Feladtam az aggódást és a jelenben akartam élni, kihasználni, míg minden olyan szép, amilyen. Meglehet, hogy bennem volt a rettegés, hogy vége szakad, mint minden másnak. Ez nyilvánvaló. De biztattam magam az ellenkezőjével. Annyiszor elhajtogattam magamnak, hogy tényleg elhiggyem, hogy már nem akartam az ellenkezőjére gondolni sem.
Akármilyen hihetetlen volt, éreztem. Éreztem, hogy hitemmel ellentétben, tényleg megszerettem. Beleszeretem. Hamar. Olyan hamar, és olyan váratlanul, hogy elképzelni sem bírtam. Mert a hiánya megölt, úgy, hogy azt hittem többet ilyen már nem lesz. És ott volt a félelem. Mi van, ha túlságosan is látszik, hogy szükségem van rá? Ha sok leszek neki? Ha megun? S az egész, amit megígért, terveztünk együtt szerte hullik? Kellett a közelsége. Nem tudtam, hogy ő is így gondolja e rólam... Ezért amikor együtt voltunk, csak ketten, akkor csendben voltam, tanakodván, hogy el merjem e mondani. Azt az egy szót, mi mindent jelent, mi mindent az ember nyakába zúdíthat. Kellett volna a megfelelő körülmény, a hang, a válasz, az érzés, hogy minden pontosan úgy van mint egy tündérmesében. Csendben voltam, s kérdéseket tettem fel magamnak. Nem volt bátorságom, az valahol távol volt, s nem üzent, mikor tér vissza. Csak gesztusokkal tudtam neki kifejezni, mély némaságban, mit gondolok, hátha veszi a lapot, és lép egyet, mire bátorságom hazatér, nem futamodik meg. De csend volt. Talán együtt ment el a merészség kettőnktől? Vagy ez csak őrültség? Nem is igazi szerelem, csak némi szórakozás?
XXOO
AnnE
Akármilyen hihetetlen volt, éreztem. Éreztem, hogy hitemmel ellentétben, tényleg megszerettem. Beleszeretem. Hamar. Olyan hamar, és olyan váratlanul, hogy elképzelni sem bírtam. Mert a hiánya megölt, úgy, hogy azt hittem többet ilyen már nem lesz. És ott volt a félelem. Mi van, ha túlságosan is látszik, hogy szükségem van rá? Ha sok leszek neki? Ha megun? S az egész, amit megígért, terveztünk együtt szerte hullik? Kellett a közelsége. Nem tudtam, hogy ő is így gondolja e rólam... Ezért amikor együtt voltunk, csak ketten, akkor csendben voltam, tanakodván, hogy el merjem e mondani. Azt az egy szót, mi mindent jelent, mi mindent az ember nyakába zúdíthat. Kellett volna a megfelelő körülmény, a hang, a válasz, az érzés, hogy minden pontosan úgy van mint egy tündérmesében. Csendben voltam, s kérdéseket tettem fel magamnak. Nem volt bátorságom, az valahol távol volt, s nem üzent, mikor tér vissza. Csak gesztusokkal tudtam neki kifejezni, mély némaságban, mit gondolok, hátha veszi a lapot, és lép egyet, mire bátorságom hazatér, nem futamodik meg. De csend volt. Talán együtt ment el a merészség kettőnktől? Vagy ez csak őrültség? Nem is igazi szerelem, csak némi szórakozás?
XXOO
AnnE
2012. november 14., szerda
Hey God! Are You There?
Akármennyire is erőltettem magamra a magabiztosság álcáját.... Valami minden nap összetörte.
Hogy is kezdődött? Boldogan éltem a napjaimat, mosolyogtam, tudtam, hogy minden nap valami szépet fog tartalmazni. Minden egyes percben arra koncentráltam, hogy kijuthatok az iskolából és Rolival lehetek. De nem.
Jöttek a fekete felhők. Egyszerű kis dolgok, amik talán addig is ott voltak... De most szúrtak igazán szemet. A vezetékneve. Az ő vezetékneve. Valamiben mindig megtaláltam. Nem akarom a nyilvánosságnak leírni, a lényeg az, hogy sok helyen előfordul. Egy-egy földrajzi névben, egy-egy plakáton, vagy akár a zenekaruk neve az angolórákon? Vagy a testvére, ahogy az iskolában mosolyog és rám köszön. Lehet, hogy eddig is jelen voltak az életemben, csak most golyóztam be, mikor harcolok az érzés ellen? Mikor hiányolom, és valami jelét várom, akkor ilyen formában jelenik meg, nekem így tűnik fel igazán. Ezek ellen pedig nem lehet tenni semmit. Nem tudom kizárni az életemből, mert már arra várok, hogy mikor csap le megint. Megint. Megint. És megint. Mondhatni, ezek a napjaim fénypontjai. Olyan jól ment minden... akkor miért pont most?
Elfordul az emberekkel, hogy egyszerű véletlenek mögé valami mágikus zagyvaságot magyaráznak be. Elszaladt velem a ló. "Ez biztos egy rossz ómen" és "Biztos azt jelenti, most vagy soha!" meg hogy "Még megteheted, ha most abbahagyod ezt az ostoba színjátékot, akkor még minden út nyitva áll a boldogságodhoz!". De amilyen önfejű, és makacs vagyok ilyenkor, visszarántottam magam a földre. Ha most a képzelgésekre hagyatkozom, meg arra hogy "mi lenne ha...", akkor ugyanott lyukadok ki. A semmi közepén. Csak egyenesen előre, a természetfelettire meg rá se habozz.
Mondtam magamnak, és elkezdtem utána nyomozni, merre járhat, mit csinálhat...
XXOO
AnnE
Hogy is kezdődött? Boldogan éltem a napjaimat, mosolyogtam, tudtam, hogy minden nap valami szépet fog tartalmazni. Minden egyes percben arra koncentráltam, hogy kijuthatok az iskolából és Rolival lehetek. De nem.
Jöttek a fekete felhők. Egyszerű kis dolgok, amik talán addig is ott voltak... De most szúrtak igazán szemet. A vezetékneve. Az ő vezetékneve. Valamiben mindig megtaláltam. Nem akarom a nyilvánosságnak leírni, a lényeg az, hogy sok helyen előfordul. Egy-egy földrajzi névben, egy-egy plakáton, vagy akár a zenekaruk neve az angolórákon? Vagy a testvére, ahogy az iskolában mosolyog és rám köszön. Lehet, hogy eddig is jelen voltak az életemben, csak most golyóztam be, mikor harcolok az érzés ellen? Mikor hiányolom, és valami jelét várom, akkor ilyen formában jelenik meg, nekem így tűnik fel igazán. Ezek ellen pedig nem lehet tenni semmit. Nem tudom kizárni az életemből, mert már arra várok, hogy mikor csap le megint. Megint. Megint. És megint. Mondhatni, ezek a napjaim fénypontjai. Olyan jól ment minden... akkor miért pont most?
Elfordul az emberekkel, hogy egyszerű véletlenek mögé valami mágikus zagyvaságot magyaráznak be. Elszaladt velem a ló. "Ez biztos egy rossz ómen" és "Biztos azt jelenti, most vagy soha!" meg hogy "Még megteheted, ha most abbahagyod ezt az ostoba színjátékot, akkor még minden út nyitva áll a boldogságodhoz!". De amilyen önfejű, és makacs vagyok ilyenkor, visszarántottam magam a földre. Ha most a képzelgésekre hagyatkozom, meg arra hogy "mi lenne ha...", akkor ugyanott lyukadok ki. A semmi közepén. Csak egyenesen előre, a természetfelettire meg rá se habozz.
Mondtam magamnak, és elkezdtem utána nyomozni, merre járhat, mit csinálhat...
XXOO
AnnE
2012. november 12., hétfő
Confidence:
Biztos voltam magamban. Teljes mértékben. Nem sajnáltam semmit, inkább élveztem a gyönyörű jelenemet, amíg még lehetett. Nem kellett magamban addigra tisztáznom mit érzek. Nem mondtam ki, mert nem tudtam, hogy lenne a tökéletes, a legmegfelelőbb időpont, a legmegfelelőbb körülmények. Azt akartam, hogy emlékezetes legyen. De nem is sajnáltam, hogy nem mondtam ki. Elég volt egyenlőre az, hogy én tudtam. Tudtam, hogy ez az, és nem keverem össze valami mással, nem kényszerből érzem ezt, hanem teljesen mélyről. Mély volt, és igaz. Már nem is érdekelt a múlt. Megtartottam magamnak minden nyomát, mert nem akartam eltüntetni. Csak így tudhattam, hogy valódi volt. De attól, hogy nevének kezdőbetűje ott volt vérrel felírva a tükörre, attól én már elköszöntem tőle. Hosszasan fájdalmasan, de véglegesen. És boldogított a tudat. Már nem voltam vesztes. Győztes voltam. Felülkerekedtem, és most én hiányoztam neki, nem pedig fordítva. Nem akartam neki rosszat. De azt akartam, hogy tudja, mit tett velem. Legalább egy kicsit.
Így hát hatalmas mosollyal az arcomon elraktam minden levelet, amit neki címeztem, egy régi dobozba, azt pedig eldugtam legnagyobb szekrényem legmélyebb sarkába. Hogy biztosan ne kerülhessen elő. Soha.
XXOO
AnnE
Így hát hatalmas mosollyal az arcomon elraktam minden levelet, amit neki címeztem, egy régi dobozba, azt pedig eldugtam legnagyobb szekrényem legmélyebb sarkába. Hogy biztosan ne kerülhessen elő. Soha.
XXOO
AnnE
2012. november 11., vasárnap
Choices
Nem tudom mi üthetett belém mikor megláttam azt a képet róla, a lánnyal az ölében. Mindig is tudtam hogy jóban vannak, és minden okom meg volt gyanakodásra. Nem ítéltem el magamat ez miatt. Viszont azért igenis hogy elítéltem magam, mert féltékeny lettem. Mérhetetlen harag gyűlt fel bennem, olyan fájdalmas érzés hogy alig bírtam el. Meglepődtem magamon. A saját ostobaságom egyszerűen fejbe vágott. Miért csinálom ezt? Azért, mert most már tudom, hogy biztosan nem mehetek vissza? Hogy nincs visszaút és kész? És miért gondolom én ezt így? Már az első napokon is így kellett volna, mikor kidobott. Soha többet nem mehetsz vissza, mondtam magamnak. Akkor is ezt kellett volna, hogy biztosan felfogjam. Nem teljesen depresszió, de ahhoz közel álló dolog markolt meg. Talán rosszul választottam. Talán nem kellene most Roli mellett lennem, ha így érzek. Talán már az elején, mikor látszott Bencén, hogy közeledne, kapnom kellett volna az alkalmon. Miért nem? Mi ütött belém? Hogy gondolhattam ezt, hogy jó lesz?!
Egyedül ültem otthon és néztem a képet. Majd kiléptem belőle. És újra megnyitottam. Hirtelen csengettek. Öt óra volt, tulajdonképpen nem vártam senkit. Kirohantam s belenéztem a kamerába. Roli. Jó ötlet neki így látnia? Reszketett a hidegben úgyhogy hamar megkerestem a kulcsomat és beengedtem. Ahogy kinyitottam az ajtót, s ő rám mosolygott megugrott a szívem. Hatalmas dobbanást éreztem a mellkasom felől. Kitártam a karom és a nyakába ugrottam. Megöleltem, mélyen beszívtam az illatát. Otthon éreztem magam. Biztonságos, meleg helyen, ami megvéd, nem hagy itt. Hazaértem.
S ahogy itt volt, azon kaptam magam, nem akarom elengedni. Hiába a múlt, vagy bármi, aminek lenne esélye közénk állni, vagy a hiány. Nem bántam. Itt akartam tartani. Éreztem, ahogy felé húz a szívem, és hogy nem akarom elengedni. Nem hittem el. Olyan furcsa volt ez.
Rájöttem, hogy nem kell bánnom semmit. Egyáltalán nem. Életem legjobb döntését hoztam, megtaláltam a másik oldalam. Nem is volt már érdekes a korkülönbség, nem érdekelt, hogy talán gyereknek tart, nem érdekelt, mit szólhatnak mások. Semmi sem érdekelt. Elfogadott olyannak, amilyen voltam, és én is őt, olyannak, amilyen. Alig egy hét alatt. És igen. Éreztem. Éreztem, hogy jó irányba tarthatunk. Nem féltem már. El akartam neki mondani. Akkor és azonnal. De nem tettem. Nem akartam sietni. Talán a sors akarta így. Nem mondtam, de nem is féltem, hogy elkések vele. Előttünk állt az örökkévalóság.
XXOO
AnnE
Egyedül ültem otthon és néztem a képet. Majd kiléptem belőle. És újra megnyitottam. Hirtelen csengettek. Öt óra volt, tulajdonképpen nem vártam senkit. Kirohantam s belenéztem a kamerába. Roli. Jó ötlet neki így látnia? Reszketett a hidegben úgyhogy hamar megkerestem a kulcsomat és beengedtem. Ahogy kinyitottam az ajtót, s ő rám mosolygott megugrott a szívem. Hatalmas dobbanást éreztem a mellkasom felől. Kitártam a karom és a nyakába ugrottam. Megöleltem, mélyen beszívtam az illatát. Otthon éreztem magam. Biztonságos, meleg helyen, ami megvéd, nem hagy itt. Hazaértem.
S ahogy itt volt, azon kaptam magam, nem akarom elengedni. Hiába a múlt, vagy bármi, aminek lenne esélye közénk állni, vagy a hiány. Nem bántam. Itt akartam tartani. Éreztem, ahogy felé húz a szívem, és hogy nem akarom elengedni. Nem hittem el. Olyan furcsa volt ez.
Rájöttem, hogy nem kell bánnom semmit. Egyáltalán nem. Életem legjobb döntését hoztam, megtaláltam a másik oldalam. Nem is volt már érdekes a korkülönbség, nem érdekelt, hogy talán gyereknek tart, nem érdekelt, mit szólhatnak mások. Semmi sem érdekelt. Elfogadott olyannak, amilyen voltam, és én is őt, olyannak, amilyen. Alig egy hét alatt. És igen. Éreztem. Éreztem, hogy jó irányba tarthatunk. Nem féltem már. El akartam neki mondani. Akkor és azonnal. De nem tettem. Nem akartam sietni. Talán a sors akarta így. Nem mondtam, de nem is féltem, hogy elkések vele. Előttünk állt az örökkévalóság.
XXOO
AnnE
Why?
A film alig vette kezdetét. Ott feküdtünk egymás mellett, fél egy felé járhatott, de annyira elálmosodtam, hogy muszáj voltam elaludni. Nem akartam ott hagyni a pillanatot, de a fáradság erősebbnek bizonyult nálam. Lerántott a veszélyes vizekre, ahol a fantázia elragad és kifacsar önmagadból. Ahol minden fájdalmas pontod és vágyad nem maradhat titokban, kiterített lapok mind, amiket felhasznál ellened a világ.
Mert ott voltunk. Elmentünk egy házba és csendes gitárhangot lehetett hallani az egyik sarok felől. Sokan álltak felette és beszélgettek, néha, amikor egy egy akkordot lefogott ő is felnézett, mosolygott, hozzáfűzött valamit a társalgáshoz, de a hangszer elvonta minden figyelmét. Beleélte magát saját játékába, mintha ő is álmodott volna, szabadjára engedte minden titkát és a húrok megpendítésével árulta el nekünk. Szemüveg volt rajta. Ezért nem ismertem meg. Ismerős volt, valahonnan távolról minden arcvonása, de nem tudtam ki az. Mégis hatalmas fájdalmat okozott a szívemben a látványa. Ezért nem néztem tovább. Ezért tűntem el onnan nagyon gyorsan, el egy másik emeletre.
Majd mikor az emberek kezdtek elszállingózni én is útnak indultam, le a lépcsőn. Még mindig ott volt, nem tágított. Kezet fogott valakivel, ahogy felállt és fogta a gitárt. Indul. Akkor, mikor én is megyek. A szemüveg még mindig ott volt. Még mindig nem esett le, hogy ki az. Csak az az undorító érzés ragadt le bennem, hogy tudom ki az... de nem jövök rá. A kabátomért mentem. Ott állt előttem. Köszönt nekem, mosolyogva. Felemeltem a szemöldököm, kíváncsian néztem rá. Odaléptem elé. Akkor már biztos voltam. Tudtam ki az. Eljutott az agyamig az információ... Ő az. Elmosolyodtam.
- Szia.
Suttogtam és leemeltem a napszemüveget róla, hogy lássam azt a mély kék szempárt. Ez az... Elszégyelltem magam.
- Bocsánat... Nem ismertelek fel... Nem tudom miért.
Mosolygott és odavont magához, átölelt.
Vége. Kinyitottam a szemem. Annyira átmelegedett a testem, hogy az tűrhetetlen volt nekem. Oldalra néztem. Roli aludt. Visszagondoltam az álmomra és belém hasított a fájdalom. Megmart, és nem akart elmúlni..
XXOO
AnnE
Mert ott voltunk. Elmentünk egy házba és csendes gitárhangot lehetett hallani az egyik sarok felől. Sokan álltak felette és beszélgettek, néha, amikor egy egy akkordot lefogott ő is felnézett, mosolygott, hozzáfűzött valamit a társalgáshoz, de a hangszer elvonta minden figyelmét. Beleélte magát saját játékába, mintha ő is álmodott volna, szabadjára engedte minden titkát és a húrok megpendítésével árulta el nekünk. Szemüveg volt rajta. Ezért nem ismertem meg. Ismerős volt, valahonnan távolról minden arcvonása, de nem tudtam ki az. Mégis hatalmas fájdalmat okozott a szívemben a látványa. Ezért nem néztem tovább. Ezért tűntem el onnan nagyon gyorsan, el egy másik emeletre.
Majd mikor az emberek kezdtek elszállingózni én is útnak indultam, le a lépcsőn. Még mindig ott volt, nem tágított. Kezet fogott valakivel, ahogy felállt és fogta a gitárt. Indul. Akkor, mikor én is megyek. A szemüveg még mindig ott volt. Még mindig nem esett le, hogy ki az. Csak az az undorító érzés ragadt le bennem, hogy tudom ki az... de nem jövök rá. A kabátomért mentem. Ott állt előttem. Köszönt nekem, mosolyogva. Felemeltem a szemöldököm, kíváncsian néztem rá. Odaléptem elé. Akkor már biztos voltam. Tudtam ki az. Eljutott az agyamig az információ... Ő az. Elmosolyodtam.
- Szia.
Suttogtam és leemeltem a napszemüveget róla, hogy lássam azt a mély kék szempárt. Ez az... Elszégyelltem magam.
- Bocsánat... Nem ismertelek fel... Nem tudom miért.
Mosolygott és odavont magához, átölelt.
Vége. Kinyitottam a szemem. Annyira átmelegedett a testem, hogy az tűrhetetlen volt nekem. Oldalra néztem. Roli aludt. Visszagondoltam az álmomra és belém hasított a fájdalom. Megmart, és nem akart elmúlni..
XXOO
AnnE
2012. november 5., hétfő
A 32. Napon:
Fájnak a szavak,
Amik elhagyják a számat.
Hiányzik a szemed melege,
Ami felmelegíti a hideg éjszakákat.
Vége van a tavasznak, s nyárnak
Együtt köszönünk el, hidegek várnak.
Elhervadtak a burjándzó virágok,
Elszáradt szavakról álmodok.
Ostoba dolog volt ez, hinni valamiben,
Aminek biztos alapja sehogy sincsen.
Amik elhagyják a számat.
Hiányzik a szemed melege,
Ami felmelegíti a hideg éjszakákat.
Vége van a tavasznak, s nyárnak
Együtt köszönünk el, hidegek várnak.
Elhervadtak a burjándzó virágok,
Elszáradt szavakról álmodok.
Ostoba dolog volt ez, hinni valamiben,
Aminek biztos alapja sehogy sincsen.
2012. november 3., szombat
Why does this end this way?
Nem hittem volna... Hogy ennyire felzaklatsz. Azt hittem készen állok, tudod? Hogy lássalak. De nem.
Szóval megérkeztünk. Egy olyan fiú mellett jöttem, aki mellett el tudtam képzelni a jövőmet. Akivel egyek voltak a nézeteink és teljesen passzoltunk. De nem mutattuk hogy együtt vagyunk, mert rengetegen nem tudták. Köztük ő sem. Szóval beléptünk az ajtón. És egyből megpillantottam őket. Magabiztos voltam addig a pillanatig. Mert olyan volt a külsőm amilyennek akartam hogy látsszon. Olyan volt, hogy megmutatta, minden rendben, ez lettem én, talpraesett. Hiába volt hazugság. Addig a pillanatig minden rendben volt. Aztán rám ordítottál. Köszöntél, hogy felkeltsd a figyelmemet. És én mosolyogva visszaintegettem, vigyorogva köszöntem neked, ugyanolyat leplezett rendbenléttel. Mégis reszkettem az idegességtől... Hihetetlen mértékben. S kezdetét vette a történet.
Ott volt a szemem előtt. Nem tágított, mintha csak azt akarta volna, hogy ott legyen előttem és megmutassa itt vagyok, engem vesztettél el. Mégsem zavart annyira... Csak a szívem sajgott egy kisebb mértékben. Ott volt majdnem mellettem és ugyanúgy nevettünk a régi dolgokat mint azokban az időkben.
Majd elment mellettem és átölelt. Átölelt és beleszagolt a hajamba, olyan mélyen hogy több órának tűnt. Hallottam ahogy magába szívja az illatom, s csak annyit sóhajtott: Istenem, ugyanaz az illat, mint régen.
Azzal otthagyott. Vissza-vissza tért, nem hagyott ott, mindig ott volt a szemem előtt. De nem bántam, hozzá kellett szoknom. Ez egy próba volt, amit ki kellett állnom. Rengeteg érintés történt közöttünk. Ártatlannak álcázva, mégis hatalmas jelentőséget hordozva maga után.
Majd én elmentem a mosdóba és Roli utánam jött. Mélyen a szemembe nézett.
Nincs semmi baj?
Nem nincs, minden rendben.
S tényleg így volt. Minden rendben volt, mikor mellettem volt, mikor rátámaszkodhattam és számíthattam rá. Benyúltam a nadrágzsebébe és magamhoz húztam. Jó szorosan. És megcsókoltam. Hozzá simultam és éreztem a megkönnyebbülést. Egy hatalmas levegő a való életből, a jelenből és a jövőből, ami elsöpörte minden erejével az elgyöngült múltat. Igen. Ez kell nekem. Soha többet nem fordulhatok vissza. Soha!
Majd egy óra felé otthagytuk őket. Nem köszöntem. Nem azért, mert bunkó akartam lenni. Azért, mert nem mertem, féltem. Féltem odamenni a közelébe és még egyszer átölelni. A hátunk mögött hagytuk az egészet. Senki nem tudott rólunk. Legalábbis és ebben a hitben éltem.
Majd itthon maradtam Rolival és a barátunkkal. Hívott valaki. Fogalmam sem volt ki az. Nem sejtettem, hogy ő. Hány héten keresztül vártam erre a hívásra, arra a pillanatra, hogy ott legyen a képernyőn a neve, és ő keressen engem, ne pedig fordítva. De nem mertem örülni. Kirohantam a folyosóra és felvettem.
Hol vagytok?!
Türelmetlen volt a hangja. Megmondtam neki hogy itthon vagyunk, és hogy ne keressen.
Szép. El se köszöntetek....
Nem mertem neki bevallani a gyávaságom. Hogy féltem a gondolataitól. Hogy féltem, talán még jobban visszahúzna a szívem az akkori otthonomba. Ezért hazudtam.
De hát én intettem neked... Csak nem vetted észre....
Azzal a háttérben kérdéseket hallottam, olyasmit hogy 'na mi van?' és efféléket. De a vonal másik végén ezen kívül csend volt. Kinyomtam.
És volt öt olvasatlan üzenetem.
Hol vagytok?!
Egzs most hány xD
Rolihoz grat ;)
Gondold meg mit csinálsz ;)
Olyan szinten felzaklatott, hogy azt el sem lehet magyarázni. Miért most jutok eszedbe? És egyébként minek?! Itt hagytál... Mit vársz még? Majdnem könnyek között törtem ki... de meg akartam kímélni a többieket. Tudtam, mekkora fájdalmat okozhatok nekik, ha megmutatom, ki/mi miatt borultam ki. Elszívtam csendben egy szál cigarettát. Majd még egyet és még egyet... Sorjában. Meg akartam vele beszélni. Türelmetlen voltam. Most rögtön és azonnal.
Úgyhogy leírtam...
Mert? Neked nem mindegy? Itt hagytál...
Most mit akarsz ezzel?!
És lehet hogy gyerekes dolog tőlem... De meg akarom beszélni ezt veled!
Majd ennyiben hagytam, kikapcsoltam a telefont és nem gondoltam rá. Mosolyogtam. Annyira tudtam hogy ez lesz... Hogy megint vissza akar jönni, mert jó leszek második esélynek. De nem tud összetörni. Felkészültem és kész.
Szóval.... Miért végződött is így? És mik a szándékaid? Annyiszor el akartam mondani, hogy hiányzol! Neked miért csak most jut eszedbe? Az volt a gond... hogy tudtam rólad, nem harcolnál értem. Eddig sem értem neked semmit. Akkor most se fogok..
XXOO
AnnE
Szóval megérkeztünk. Egy olyan fiú mellett jöttem, aki mellett el tudtam képzelni a jövőmet. Akivel egyek voltak a nézeteink és teljesen passzoltunk. De nem mutattuk hogy együtt vagyunk, mert rengetegen nem tudták. Köztük ő sem. Szóval beléptünk az ajtón. És egyből megpillantottam őket. Magabiztos voltam addig a pillanatig. Mert olyan volt a külsőm amilyennek akartam hogy látsszon. Olyan volt, hogy megmutatta, minden rendben, ez lettem én, talpraesett. Hiába volt hazugság. Addig a pillanatig minden rendben volt. Aztán rám ordítottál. Köszöntél, hogy felkeltsd a figyelmemet. És én mosolyogva visszaintegettem, vigyorogva köszöntem neked, ugyanolyat leplezett rendbenléttel. Mégis reszkettem az idegességtől... Hihetetlen mértékben. S kezdetét vette a történet.
Ott volt a szemem előtt. Nem tágított, mintha csak azt akarta volna, hogy ott legyen előttem és megmutassa itt vagyok, engem vesztettél el. Mégsem zavart annyira... Csak a szívem sajgott egy kisebb mértékben. Ott volt majdnem mellettem és ugyanúgy nevettünk a régi dolgokat mint azokban az időkben.
Majd elment mellettem és átölelt. Átölelt és beleszagolt a hajamba, olyan mélyen hogy több órának tűnt. Hallottam ahogy magába szívja az illatom, s csak annyit sóhajtott: Istenem, ugyanaz az illat, mint régen.
Azzal otthagyott. Vissza-vissza tért, nem hagyott ott, mindig ott volt a szemem előtt. De nem bántam, hozzá kellett szoknom. Ez egy próba volt, amit ki kellett állnom. Rengeteg érintés történt közöttünk. Ártatlannak álcázva, mégis hatalmas jelentőséget hordozva maga után.
Majd én elmentem a mosdóba és Roli utánam jött. Mélyen a szemembe nézett.
Nincs semmi baj?
Nem nincs, minden rendben.
S tényleg így volt. Minden rendben volt, mikor mellettem volt, mikor rátámaszkodhattam és számíthattam rá. Benyúltam a nadrágzsebébe és magamhoz húztam. Jó szorosan. És megcsókoltam. Hozzá simultam és éreztem a megkönnyebbülést. Egy hatalmas levegő a való életből, a jelenből és a jövőből, ami elsöpörte minden erejével az elgyöngült múltat. Igen. Ez kell nekem. Soha többet nem fordulhatok vissza. Soha!
Majd egy óra felé otthagytuk őket. Nem köszöntem. Nem azért, mert bunkó akartam lenni. Azért, mert nem mertem, féltem. Féltem odamenni a közelébe és még egyszer átölelni. A hátunk mögött hagytuk az egészet. Senki nem tudott rólunk. Legalábbis és ebben a hitben éltem.
Majd itthon maradtam Rolival és a barátunkkal. Hívott valaki. Fogalmam sem volt ki az. Nem sejtettem, hogy ő. Hány héten keresztül vártam erre a hívásra, arra a pillanatra, hogy ott legyen a képernyőn a neve, és ő keressen engem, ne pedig fordítva. De nem mertem örülni. Kirohantam a folyosóra és felvettem.
Hol vagytok?!
Türelmetlen volt a hangja. Megmondtam neki hogy itthon vagyunk, és hogy ne keressen.
Szép. El se köszöntetek....
Nem mertem neki bevallani a gyávaságom. Hogy féltem a gondolataitól. Hogy féltem, talán még jobban visszahúzna a szívem az akkori otthonomba. Ezért hazudtam.
De hát én intettem neked... Csak nem vetted észre....
Azzal a háttérben kérdéseket hallottam, olyasmit hogy 'na mi van?' és efféléket. De a vonal másik végén ezen kívül csend volt. Kinyomtam.
És volt öt olvasatlan üzenetem.
Hol vagytok?!
Egzs most hány xD
Rolihoz grat ;)
Gondold meg mit csinálsz ;)
Olyan szinten felzaklatott, hogy azt el sem lehet magyarázni. Miért most jutok eszedbe? És egyébként minek?! Itt hagytál... Mit vársz még? Majdnem könnyek között törtem ki... de meg akartam kímélni a többieket. Tudtam, mekkora fájdalmat okozhatok nekik, ha megmutatom, ki/mi miatt borultam ki. Elszívtam csendben egy szál cigarettát. Majd még egyet és még egyet... Sorjában. Meg akartam vele beszélni. Türelmetlen voltam. Most rögtön és azonnal.
Úgyhogy leírtam...
Mert? Neked nem mindegy? Itt hagytál...
Most mit akarsz ezzel?!
És lehet hogy gyerekes dolog tőlem... De meg akarom beszélni ezt veled!
Majd ennyiben hagytam, kikapcsoltam a telefont és nem gondoltam rá. Mosolyogtam. Annyira tudtam hogy ez lesz... Hogy megint vissza akar jönni, mert jó leszek második esélynek. De nem tud összetörni. Felkészültem és kész.
Szóval.... Miért végződött is így? És mik a szándékaid? Annyiszor el akartam mondani, hogy hiányzol! Neked miért csak most jut eszedbe? Az volt a gond... hogy tudtam rólad, nem harcolnál értem. Eddig sem értem neked semmit. Akkor most se fogok..
XXOO
AnnE
Accept or Run Away
Alig volt fél tíz mikor felkeltem és elindítottam egy filmet. Nagyon későn (vagy már mondhatjuk: nagyon korán) értem haza, olyan hat óra körül. Szóval még mindig nem tudtam hol vagyok, de visszaaludni nem tudtam, olyan idióta és rémisztő álmaim voltak.
Alig hogy vége lett a filmemnek, kaptam egy meghívót. Egy meghívót egy ma esti buliba. Erőtlenül néztem és gondolkodtam hogy kibírnám e, a mai után. De hiába aludtam eszeveszettül keveset magamhoz képest, nem éreztem magamat álmosnak. Felkészültnek éreztem magam, energikusnak. Oda voltam a jó társaságért. Nem bírtam nélkülük élni. Így hát megnéztem a vendégeket. De megakadt a szemem. Elvesztettem minden elhatározottságomat, és elgyengültem. Ott volt ő. Összeszűkült szemmel néztem a nevére. Hiányzik ez nekem? Készen állok rá? Annyi kérdés felmerült benne, hogy csodálkoztam hogy nem téptek még szét. Nem mehetek. Semmi keresnivalóm ott. Hanem akkor minden megállt körülöttem. Átvette a harag a helyet.
Miatta meg merném magam gondolni?! Miatta visszafordulnék attól, hogy jól érezzem magam?! Elé fogok állni, kihúzom magam, jól fogok kinézni és bájosan rámosolygok annyit mondván: Szia, hogy vagy?
Igen. Lábra fogok állni. Bátor leszek. Összeszedett.
A legrosszabb és legjobb eshetőségeket mérlegeltem, és amint végeztem rámentem a feliratra. 'Accept'.
XXOO
AnnE
Alig hogy vége lett a filmemnek, kaptam egy meghívót. Egy meghívót egy ma esti buliba. Erőtlenül néztem és gondolkodtam hogy kibírnám e, a mai után. De hiába aludtam eszeveszettül keveset magamhoz képest, nem éreztem magamat álmosnak. Felkészültnek éreztem magam, energikusnak. Oda voltam a jó társaságért. Nem bírtam nélkülük élni. Így hát megnéztem a vendégeket. De megakadt a szemem. Elvesztettem minden elhatározottságomat, és elgyengültem. Ott volt ő. Összeszűkült szemmel néztem a nevére. Hiányzik ez nekem? Készen állok rá? Annyi kérdés felmerült benne, hogy csodálkoztam hogy nem téptek még szét. Nem mehetek. Semmi keresnivalóm ott. Hanem akkor minden megállt körülöttem. Átvette a harag a helyet.
Miatta meg merném magam gondolni?! Miatta visszafordulnék attól, hogy jól érezzem magam?! Elé fogok állni, kihúzom magam, jól fogok kinézni és bájosan rámosolygok annyit mondván: Szia, hogy vagy?
Igen. Lábra fogok állni. Bátor leszek. Összeszedett.
A legrosszabb és legjobb eshetőségeket mérlegeltem, és amint végeztem rámentem a feliratra. 'Accept'.
XXOO
AnnE
2012. november 1., csütörtök
There's Hope
Meg akartam fejteni mit szerettél volna felém üzenni ezzel az egésszel hajnalban. Szóval leültem a gép elé, és hosszas gondolkodás után egy hideg, mégis kíváncsi választ hagytam magam után.
Ezt miért kaptam? Nosztalgiázol?
Elküldtem, mert tudtam, hogy úgysem vagy még ébren 10 óra körül. Hogy ne gondoljak az esetre, kimentem és vissza se jöttem míg csak nem lett 11 óra. És ott volt. Kéken villogott, csalogatott hogy nyissam meg. A szavak pedig... Azokhoz nem tudtam mit szólni. Csak néztem. Ezzel mit kellene kezdeni? Mit szeretnél?
Pont ezt hallgattam és eszembe jutottál.
Ha mindig írnék neked, mikor eszembe jutsz, azt hiszem egész nap velem kellene foglalkoznod... De te más voltál. És én mindent megadtam volna azért, hogy tudjam a szándékaidat.
Nem voltál szomjas mi?
Csak hogy biztos legyek benne nem részegségből jött az érzés. Csak hogy tudjam, valóban így gondoltad, és valami fényt lássak az alagút végén, hogy minden rendbe jöhet ha kitartok!
Nem erről van szó. Gondolom akkor is írtam volna, ha tök józan vagyok.
Megijedtem. Ha most elkezdek remélni, és csak vaklárma az egész, akkor mi lesz?! A földön kellett maradni, realistaként, nehogy valami félreértés essék.
És innentől kezdve a beszélgetés átcsapott a régi jó hangulatúba. Felemlegettük a régi közös hülyeségeket. Mindent, amin annyit nevettünk. Jól esett. Tényleg. A fájdalmas pont az volt, hogy nem mertem nyitni. Egyáltalán nem. De gyanakodtam egy kisebb féltékenységre. Ott volt a nyelvem hegyén hogy... Hogy leírjam, én is azt a számot hallgatom, és hogy nem csak eszembe jutsz róla. Hiányzol!
Annyira bennem volt az a fájdalmas felismerés... én már nem írhatok neked ilyeneket. Már nem. Annak az időnek vége lett s ki tudja, hogy visszajön e bármikor is...
Még az volt a nagy kérdés... fogunk e még beszélni?
XXOO
AnnE
Ezt miért kaptam? Nosztalgiázol?
Elküldtem, mert tudtam, hogy úgysem vagy még ébren 10 óra körül. Hogy ne gondoljak az esetre, kimentem és vissza se jöttem míg csak nem lett 11 óra. És ott volt. Kéken villogott, csalogatott hogy nyissam meg. A szavak pedig... Azokhoz nem tudtam mit szólni. Csak néztem. Ezzel mit kellene kezdeni? Mit szeretnél?
Pont ezt hallgattam és eszembe jutottál.
Ha mindig írnék neked, mikor eszembe jutsz, azt hiszem egész nap velem kellene foglalkoznod... De te más voltál. És én mindent megadtam volna azért, hogy tudjam a szándékaidat.
Nem voltál szomjas mi?
Csak hogy biztos legyek benne nem részegségből jött az érzés. Csak hogy tudjam, valóban így gondoltad, és valami fényt lássak az alagút végén, hogy minden rendbe jöhet ha kitartok!
Nem erről van szó. Gondolom akkor is írtam volna, ha tök józan vagyok.
Megijedtem. Ha most elkezdek remélni, és csak vaklárma az egész, akkor mi lesz?! A földön kellett maradni, realistaként, nehogy valami félreértés essék.
És innentől kezdve a beszélgetés átcsapott a régi jó hangulatúba. Felemlegettük a régi közös hülyeségeket. Mindent, amin annyit nevettünk. Jól esett. Tényleg. A fájdalmas pont az volt, hogy nem mertem nyitni. Egyáltalán nem. De gyanakodtam egy kisebb féltékenységre. Ott volt a nyelvem hegyén hogy... Hogy leírjam, én is azt a számot hallgatom, és hogy nem csak eszembe jutsz róla. Hiányzol!
Annyira bennem volt az a fájdalmas felismerés... én már nem írhatok neked ilyeneket. Már nem. Annak az időnek vége lett s ki tudja, hogy visszajön e bármikor is...
Még az volt a nagy kérdés... fogunk e még beszélni?
XXOO
AnnE
2012. október 31., szerda
The Fate
Háromnegyed ötkor kinyílt a szemem. Fogalmam sincs miért keltem fel ilyen hamar, alig aludtam négy órát. Kerestem magam mellett a telefonom és láttam két üzenetet. Megdörzsöltem a szemem. Hiszen melyik vadbarom keres engem ilyenkor?
Az egyik kedves feladóm egy barátnőm volt, egy remek hosszú irománnyal. Mire a végére írtam a következőre ugrottam. És megállt a világ. A feladó miatt is, és attól a pár szótól is, amit kaptam tőle.
"Heaven's a Lie"
Kimentem inni egy pohár vizet és visszajöttem hogy rendesen lássak. Hogy biztos tudjam nem egy álom, és nem olvastam félre. Nem ért csalódás. Valódi volt.
Ez annak a számnak a címe, amit együtt hallgattunk. Ami annyit jelentett nekem, de mióta szétmentünk eszembe sem jutott meghallgatni. Hiányzol nekem. Ezt üzente volna, hogyha én írom neked. De most ez mit jelentett a te oldaladról? Most ez azt jelentené, hogy én is hiányzom neked, és nosztalgiáztál, vagy azt, hogy a boldogság egy hazugság, és hagyjalak végre békén, hallgatván a többi emberre is?
Miért pont a sors? Biztos vagyok benne hogy létezik végzet. Hogy a világ arra terel minket, amerre ő jónak látja, és végül boldogok leszünk, akkor, ha követjük. Mert a sors mindig elkerült valamerre bennünket. Mindig ellökött egymástól. Mindig közénk állított valamit. És most valahogy mégis volt egy véletlen, és megint közelebb akart minket lökni talán? Vagy talán csak egy végső döfést szeretne, egy jelet, hogy hagyjam hátra?
Talán a sors, hogy én már majdnem így is tettem, te pedig visszavágysz azokhoz az időkhöz. Tehetetlenül ültem, és nem nyitottam meg az üzenetet, ne lássa, hogy tudomást vettem róla, mit írt nekem. Hogy ne tudja meg, hogy elolvastam és olyan szinten felment a pumpa az agyamba, hogy utána nem is aludtam.
Nem nyitottam meg, nehogy azt higgye, hogyha láttam volna semmibe venném. Hogy ha elolvasom, akkor egyből tudjak neki írni. Hogy tudja, mennyire fontos volt nekem, ennyi minden után is... Ugyanolyan sokat jelentett nekem.
XXOO
AnnE
Az egyik kedves feladóm egy barátnőm volt, egy remek hosszú irománnyal. Mire a végére írtam a következőre ugrottam. És megállt a világ. A feladó miatt is, és attól a pár szótól is, amit kaptam tőle.
"Heaven's a Lie"
Kimentem inni egy pohár vizet és visszajöttem hogy rendesen lássak. Hogy biztos tudjam nem egy álom, és nem olvastam félre. Nem ért csalódás. Valódi volt.
Ez annak a számnak a címe, amit együtt hallgattunk. Ami annyit jelentett nekem, de mióta szétmentünk eszembe sem jutott meghallgatni. Hiányzol nekem. Ezt üzente volna, hogyha én írom neked. De most ez mit jelentett a te oldaladról? Most ez azt jelentené, hogy én is hiányzom neked, és nosztalgiáztál, vagy azt, hogy a boldogság egy hazugság, és hagyjalak végre békén, hallgatván a többi emberre is?
Miért pont a sors? Biztos vagyok benne hogy létezik végzet. Hogy a világ arra terel minket, amerre ő jónak látja, és végül boldogok leszünk, akkor, ha követjük. Mert a sors mindig elkerült valamerre bennünket. Mindig ellökött egymástól. Mindig közénk állított valamit. És most valahogy mégis volt egy véletlen, és megint közelebb akart minket lökni talán? Vagy talán csak egy végső döfést szeretne, egy jelet, hogy hagyjam hátra?
Talán a sors, hogy én már majdnem így is tettem, te pedig visszavágysz azokhoz az időkhöz. Tehetetlenül ültem, és nem nyitottam meg az üzenetet, ne lássa, hogy tudomást vettem róla, mit írt nekem. Hogy ne tudja meg, hogy elolvastam és olyan szinten felment a pumpa az agyamba, hogy utána nem is aludtam.
Nem nyitottam meg, nehogy azt higgye, hogyha láttam volna semmibe venném. Hogy ha elolvasom, akkor egyből tudjak neki írni. Hogy tudja, mennyire fontos volt nekem, ennyi minden után is... Ugyanolyan sokat jelentett nekem.
XXOO
AnnE
I just wanted to tell you...
Nem voltam rendben. Másnap egy óra tájban ébredtem fel, és a kinti levegő nem volt ígéretes egy sétára, és nem is tudott kicsalogatni a szobámból. Így hát leültem sorozatokat nézni.
Nem figyeltem annyira a történetre. Pár dolog beemésztette magát az agyamba, és azt a gondolat szálat vittem tovább a saját esetembe. Mi lett volna ha...?
A filmben csak jöttek a csavarok. Vajon a lány még mindig szereti a másik fiút miközben azzal van, aki sokkal figyelmesebb, egy szőke herceg, akire mindenkinek fáj a foga.
És minden egyes szívdobbanásnál bent akadt a levegő a tüdőmben. Tényleg olyan volt mintha nem jutottam volna oxigénhez. Akárhányszor kimondta "szeretlek". Akárhányszor elmosolyodott egyikőjük és megölelte a másikat kettészakadt a szívem. Mozdulatlanná dermedtem és csak az járt a fejembe, mi lenne ha...
Ha találkoznánk... vajon mit tennél? Annyira kíváncsi voltam rá, mi lenne a reakciód. Minden érdekelt felőled. Elég lett volna pár szó is. Vagy az arcod, ahogy kifejezi mi járhat a fejedben. Odamennék hozzád és mindent elárulnék, hogy mi forog bennem. Mit éltem át 27 nap alatt.
De jobban átforgatva... Semmi értelme nem lenne. Tényleg, egyáltalán nem tudok mondani egy értelmes okot, hogy mi lenne, ha ezt megtenném. Ha minden lapomat kitárnám, összeszedném minden bátorságomat és a világnak kikürtölném, még mindig kellesz nekem, hogy sosem elég nekem belőled.
Miért nem lenne? Rettegtem a nemleges választól. A reakciódtól. A nevetésedtől, attól, hogy itt hagynál annyit mondván: ezt egyszer már lezártuk, ne kelljen még egyszer. Őrült vagy, és már nem kellesz nekem. Eddig se, most sem.
Az ég olyan volt mintha sötétebb lenne. Egyre sötétebb és borúsabb. Annyi mindent akartam, annyi mindent elvártam az élettől. S annyi minden lehetetlen volt.
Nem figyeltem annyira a történetre. Pár dolog beemésztette magát az agyamba, és azt a gondolat szálat vittem tovább a saját esetembe. Mi lett volna ha...?
A filmben csak jöttek a csavarok. Vajon a lány még mindig szereti a másik fiút miközben azzal van, aki sokkal figyelmesebb, egy szőke herceg, akire mindenkinek fáj a foga.
És minden egyes szívdobbanásnál bent akadt a levegő a tüdőmben. Tényleg olyan volt mintha nem jutottam volna oxigénhez. Akárhányszor kimondta "szeretlek". Akárhányszor elmosolyodott egyikőjük és megölelte a másikat kettészakadt a szívem. Mozdulatlanná dermedtem és csak az járt a fejembe, mi lenne ha...
Ha találkoznánk... vajon mit tennél? Annyira kíváncsi voltam rá, mi lenne a reakciód. Minden érdekelt felőled. Elég lett volna pár szó is. Vagy az arcod, ahogy kifejezi mi járhat a fejedben. Odamennék hozzád és mindent elárulnék, hogy mi forog bennem. Mit éltem át 27 nap alatt.
De jobban átforgatva... Semmi értelme nem lenne. Tényleg, egyáltalán nem tudok mondani egy értelmes okot, hogy mi lenne, ha ezt megtenném. Ha minden lapomat kitárnám, összeszedném minden bátorságomat és a világnak kikürtölném, még mindig kellesz nekem, hogy sosem elég nekem belőled.
Miért nem lenne? Rettegtem a nemleges választól. A reakciódtól. A nevetésedtől, attól, hogy itt hagynál annyit mondván: ezt egyszer már lezártuk, ne kelljen még egyszer. Őrült vagy, és már nem kellesz nekem. Eddig se, most sem.
Az ég olyan volt mintha sötétebb lenne. Egyre sötétebb és borúsabb. Annyi mindent akartam, annyi mindent elvártam az élettől. S annyi minden lehetetlen volt.
2012. október 30., kedd
That Awkward Moment...
Az a kínos pillanat, mikor rájössz mekkora hülyeséget csináltál saját mércéidhez képest is.
Csak bámultam a telefon kijelzőjét. Őt hívtam. Egészen biztosan. A fülemben visszhangot vert a kicsengő hangja. Én csak félrenyomtam. De biztosan felhívtam. Visszanéztem és kijelezte. Mi lesz most ha visszahív? Hallani fogja a hangomon a zihálást és hogy remegek, mint valami idegroham. Úgyhogy gyorsan felrúgtam minden szabályt a leszokásommal kapcsolatban és egyből rágyújtottam. Hátha nem vette észre. Csak nem fogja érdekelni. Csak kitörli, és kész. Én is ezt tenném. Nem foglalkoznék vele, mert tudnám hogy KÍNOS beszélgetés lenne. De jött egy üzenet. Ő az. Nem mertem megnyitni. Álltam felette öt percig. Nem kéne. Elég lenne kilépnem belőle és ráhagyhatnám. Lehet hogy azt hiszi vissza akarom szerezni (bár ebben még igaza is lenne), és hogy most kezdtem el utána teperni. Ne erről legyen már az első beszélgetésünk! Ez így nem lesz jó... És hosszabb vesződésem után megnyitottam.
Direkt hívtál?
Egy egyszerű de mégis csavart kérdés, mert okosan kell rá átgondolni a választ. Csak egyszerűen le kell rázni, akkor nem is lesz semmi baj. Féltem, hogy dühös. Féltem, hogy nagyon berágott rám.
Nem. Bocsánat. Csak félrenyomtam.
Még vagy ötször kitöröltem, leírtam másképpen, hogy valami érződjön rajtam... Hogy tudja, szükségem van rá. Annyi mindent el akartam neki mondani! És abbamaradt. Csend lett. Csak én reszkettem egyedül a szobámban. Majd pittyent az üzenetjelző. Nem lehet. Mit akarhat még? Nem tudja hogy ennyire felzaklatott?!
Jól vagy?
Miért aggódsz? Miért nem mindegy neked már 26 nap után? Eddig se érdekelt... Miért nekem kell adnom egy (félresikerült)jelet, hogy most hirtelen érdekeljen? Nem is akartam neki igazán írni... De az már tényleg bunkóság lenne, igaz? Átkozva magamat és helyzetemet elkezdtem gépelni.
Jól, köszi.
Megnyomtam az entert. Ennyi már biztos elég. Neked is. És nekem is. Kifújtam a levegőt. Minden rendben. Tényleg. Minden rendben...
Helyes.
Ezt miért? Miért kellett ezt zárószóként az orrom alá dugnod?! Miért... Miért végződött ez az egész így? Hogy ennyire idegbeteget tudsz belőlem csinálni még most is. Tudod te, hogy ez mennyire undorító? Mégis... Örültem neki. Örültem a kérdésnek is, és a tudatnak, hogy talán valamennyire még figyelsz rám. Nem tudom ugyan, hogy mit gondolhattál pontosan. És a tény, hogy nem tudom mi jár a fejedben és nem tudom hol vagy megőrjített. Mégis... örültem ennek a 30 perces őrületnek.
XXOO
AnnE
Csak bámultam a telefon kijelzőjét. Őt hívtam. Egészen biztosan. A fülemben visszhangot vert a kicsengő hangja. Én csak félrenyomtam. De biztosan felhívtam. Visszanéztem és kijelezte. Mi lesz most ha visszahív? Hallani fogja a hangomon a zihálást és hogy remegek, mint valami idegroham. Úgyhogy gyorsan felrúgtam minden szabályt a leszokásommal kapcsolatban és egyből rágyújtottam. Hátha nem vette észre. Csak nem fogja érdekelni. Csak kitörli, és kész. Én is ezt tenném. Nem foglalkoznék vele, mert tudnám hogy KÍNOS beszélgetés lenne. De jött egy üzenet. Ő az. Nem mertem megnyitni. Álltam felette öt percig. Nem kéne. Elég lenne kilépnem belőle és ráhagyhatnám. Lehet hogy azt hiszi vissza akarom szerezni (bár ebben még igaza is lenne), és hogy most kezdtem el utána teperni. Ne erről legyen már az első beszélgetésünk! Ez így nem lesz jó... És hosszabb vesződésem után megnyitottam.
Direkt hívtál?
Egy egyszerű de mégis csavart kérdés, mert okosan kell rá átgondolni a választ. Csak egyszerűen le kell rázni, akkor nem is lesz semmi baj. Féltem, hogy dühös. Féltem, hogy nagyon berágott rám.
Nem. Bocsánat. Csak félrenyomtam.
Még vagy ötször kitöröltem, leírtam másképpen, hogy valami érződjön rajtam... Hogy tudja, szükségem van rá. Annyi mindent el akartam neki mondani! És abbamaradt. Csend lett. Csak én reszkettem egyedül a szobámban. Majd pittyent az üzenetjelző. Nem lehet. Mit akarhat még? Nem tudja hogy ennyire felzaklatott?!
Jól vagy?
Miért aggódsz? Miért nem mindegy neked már 26 nap után? Eddig se érdekelt... Miért nekem kell adnom egy (félresikerült)jelet, hogy most hirtelen érdekeljen? Nem is akartam neki igazán írni... De az már tényleg bunkóság lenne, igaz? Átkozva magamat és helyzetemet elkezdtem gépelni.
Jól, köszi.
Megnyomtam az entert. Ennyi már biztos elég. Neked is. És nekem is. Kifújtam a levegőt. Minden rendben. Tényleg. Minden rendben...
Helyes.
Ezt miért? Miért kellett ezt zárószóként az orrom alá dugnod?! Miért... Miért végződött ez az egész így? Hogy ennyire idegbeteget tudsz belőlem csinálni még most is. Tudod te, hogy ez mennyire undorító? Mégis... Örültem neki. Örültem a kérdésnek is, és a tudatnak, hogy talán valamennyire még figyelsz rám. Nem tudom ugyan, hogy mit gondolhattál pontosan. És a tény, hogy nem tudom mi jár a fejedben és nem tudom hol vagy megőrjített. Mégis... örültem ennek a 30 perces őrületnek.
XXOO
AnnE
Hello Mr. Perfect, could you save me?
A fiú kezét figyeltem, ahogy szépen lassan majd egyre gyorsabban lépeget az ujjaival a gitár nyakán, majd olyan sebességre kapcsolt amit már nem tudtam követni. Elámultam.
Rengeteget beszéltünk mostanában. A helyzet az hogy.... Nem volt gyerekes, igenis hogy érett volt, figyelmes, vicces, tehetséges, olyasmik iránt érdeklődött mint én és jókat beszélgettünk. Mindig. De mi volt a hiba? Hiába volt ő tökéletes... én akkor se tudtam volna közelebb lépni hozzá. Nem lehettem volna oly szívtelen, hogy elfogadom a szándékait, belemegyek, és nem teszem azt, amit tennem kellene. Nem szeretek belé úgy, mint ahogyan azt illene. Hát kérdem én, mit tehetünk e helyzetben? Elveszettségre vagyunk száműzetve miután kidobtak kérdéses időpontig, míg a másik fél élvezi a számára kiváló életét? Hát hol is van itt a fair-game?
Míg magamban dühöngtem ezzel a témával kapcsolatban a napok csak egyre teltek és teltek. Magam sem vettem észre hogy feledésbe merülnek dolgok, és a hozzáállásom folyamatosan megváltozik. A Nap egyre szebben sütött (zord időjárásunk ellenére), én pedig már minden érzelmemet egyre kevésbé éreztem irritálónak. A dühöt, a viszonzatlan szeretetet, a nyugtalanságot, a bosszúvágyat, a reményt... mint elúszónak tűnt a pillanatokban mikor kikapcsolódtam a barátok társaságában. Hát nem vicces?
Szóval ha... folyamatosan eltereled a figyelmed valamivel (bármilyen lehetetlennek tűnő feladat is a nap 24 órájában) minden jobbra fordul. Ha valaminek nem veszed észre a hiányát már nem is törődsz vele. Valóban olyan ez, mint egy gyermekkori játék. Az idő tényleg minden sebet begyógyítana?
XXOO
AnnE
Rengeteget beszéltünk mostanában. A helyzet az hogy.... Nem volt gyerekes, igenis hogy érett volt, figyelmes, vicces, tehetséges, olyasmik iránt érdeklődött mint én és jókat beszélgettünk. Mindig. De mi volt a hiba? Hiába volt ő tökéletes... én akkor se tudtam volna közelebb lépni hozzá. Nem lehettem volna oly szívtelen, hogy elfogadom a szándékait, belemegyek, és nem teszem azt, amit tennem kellene. Nem szeretek belé úgy, mint ahogyan azt illene. Hát kérdem én, mit tehetünk e helyzetben? Elveszettségre vagyunk száműzetve miután kidobtak kérdéses időpontig, míg a másik fél élvezi a számára kiváló életét? Hát hol is van itt a fair-game?
Míg magamban dühöngtem ezzel a témával kapcsolatban a napok csak egyre teltek és teltek. Magam sem vettem észre hogy feledésbe merülnek dolgok, és a hozzáállásom folyamatosan megváltozik. A Nap egyre szebben sütött (zord időjárásunk ellenére), én pedig már minden érzelmemet egyre kevésbé éreztem irritálónak. A dühöt, a viszonzatlan szeretetet, a nyugtalanságot, a bosszúvágyat, a reményt... mint elúszónak tűnt a pillanatokban mikor kikapcsolódtam a barátok társaságában. Hát nem vicces?
Szóval ha... folyamatosan eltereled a figyelmed valamivel (bármilyen lehetetlennek tűnő feladat is a nap 24 órájában) minden jobbra fordul. Ha valaminek nem veszed észre a hiányát már nem is törődsz vele. Valóban olyan ez, mint egy gyermekkori játék. Az idő tényleg minden sebet begyógyítana?
XXOO
AnnE
A kocsi csak elsuhant előttem. Néztem utána a járda széléről. Ott voltunk. Mind a ketten. Mosolyogtunk és ő a kezemet fogta. A boldogság kivirult az arcomon, rajta pedig nem látszott, hogy ne lenne őszinte. Lopva rám nézett, mire én a vállára hajtottam a fejem, s tovább száguldottunk.
Majd újra ott voltam az utcán a sötétben a semmibe bámulva, mert az autó eltűnt előlem. Az esőcsepp lefutott a hátamon és libabőrös lettem. Csurom víz voltam. Az égen a csillagok már annyira távolinak látszottak, mindegyik fénypont egy egy tüske volt a bőrömben. Tovább mentem a csendes utcán.
Már a színháznál tartottam. Odanéztem a lépcsőhöz, ahol minden nap vártuk a buszát. Ott voltunk. Hirtelen az utca átváltott világosba, a többi ember is megjelent körülöttem, de azokkal nem foglalkoztam. Csak magunkat néztem. A szavaid jutottak eszembe, minden vicc, vagy kedves szó, ami megragadt bennem. Átvágtam egy beszélgető páron és leültem az oldaladra. Hallgattam ahogy feledésbe merülő beszélgetésünk felevenedik és dallamossá változtatja a délu... az estét. Egyedül ültem. Senki nem volt körülöttem. Az egyedüli fényt csak a lámpák és nem a Nap szolgáltatta. Ismét hideg és nedves volt a kő. Kénytelen voltam otthagyni. Elfutottam.
Még annyiszor elsétáltunk mellettem. Még annyiszor megálltam hallgatni magunkat, még annyiszor visszafordultam és sétáltam a másik irányba, hogy magunkkal tarthassak. Elmentem vissza a belvárosba, a népkertbe, oda, ahol először találkoztunk, oda, ahol a legtöbbet jártunk. Majd mindig visszaestem ugyanabba a csendes estére, amit a képek jelenlétéig nem is érzékeltem mennyire fagyos.
Majd a kapunk előtt láttam ahogy beengedlek és utánad megyek. Szaladtam. Odaszaladtam és a fülembe ordítottam. Összecsuklottam minden könny elhatalmasodott rajtam. Hogy süllyedtem ilyen mélyre a te hatásodra? Mikor már... Nem is jelenhetnél nekem annyit... Csak az jutott eszembe ahogy tegnap beszélgettünk egy barátommal...
"-Szereted még?
-Igen....
-Kár... Mert szerintem nem is érdekli."
Majd újra ott voltam az utcán a sötétben a semmibe bámulva, mert az autó eltűnt előlem. Az esőcsepp lefutott a hátamon és libabőrös lettem. Csurom víz voltam. Az égen a csillagok már annyira távolinak látszottak, mindegyik fénypont egy egy tüske volt a bőrömben. Tovább mentem a csendes utcán.
Már a színháznál tartottam. Odanéztem a lépcsőhöz, ahol minden nap vártuk a buszát. Ott voltunk. Hirtelen az utca átváltott világosba, a többi ember is megjelent körülöttem, de azokkal nem foglalkoztam. Csak magunkat néztem. A szavaid jutottak eszembe, minden vicc, vagy kedves szó, ami megragadt bennem. Átvágtam egy beszélgető páron és leültem az oldaladra. Hallgattam ahogy feledésbe merülő beszélgetésünk felevenedik és dallamossá változtatja a délu... az estét. Egyedül ültem. Senki nem volt körülöttem. Az egyedüli fényt csak a lámpák és nem a Nap szolgáltatta. Ismét hideg és nedves volt a kő. Kénytelen voltam otthagyni. Elfutottam.
Még annyiszor elsétáltunk mellettem. Még annyiszor megálltam hallgatni magunkat, még annyiszor visszafordultam és sétáltam a másik irányba, hogy magunkkal tarthassak. Elmentem vissza a belvárosba, a népkertbe, oda, ahol először találkoztunk, oda, ahol a legtöbbet jártunk. Majd mindig visszaestem ugyanabba a csendes estére, amit a képek jelenlétéig nem is érzékeltem mennyire fagyos.
Majd a kapunk előtt láttam ahogy beengedlek és utánad megyek. Szaladtam. Odaszaladtam és a fülembe ordítottam. Összecsuklottam minden könny elhatalmasodott rajtam. Hogy süllyedtem ilyen mélyre a te hatásodra? Mikor már... Nem is jelenhetnél nekem annyit... Csak az jutott eszembe ahogy tegnap beszélgettünk egy barátommal...
"-Szereted még?
-Igen....
-Kár... Mert szerintem nem is érdekli."
2012. október 28., vasárnap
Értelmetlen halmaz
24 nappal azután hogy itt hagyott is a kábulatban voltam. A pillanatok varázsában éltem. Furcsa módon pozitívan fogtam fel a dolgokat. "Majd visszajön, megbánja, hiányozni fogsz neki" stb. Fogalmam sincs miért. Persze nagyon mélyponton voltam ennek ellenére is. Volt hogy gyűlöltem. Hogy megláttam, ahogy az ablakomban ülünk csendben egymással szemben, és elkezdtem ordítani, "ne dőlj be a pillantásának!" De én nem mozdultam. Csak elmerültem a gyönyörű kék szempárban. Néztem arcának tökéletes vonalát, mosolyát és nem tudtam róla elvenni a tekintetem. Sírva fakadtam. Annyira utáltam néha, hogy legszívesebben felpofoztam volna. De persze mióta kidobott még csak nem is láttam. Nem mertem. Akartam, de nem mertem. Néha annyira hiányoltam, hogy összeestem. Hogy könnyeimet visszanyelve feküdtem a földön rá gondolva. Hogy a gesztusaiból ítélve mennyire szeretett, pedig mégse. Volt hogy egy képet olyan tisztán láttam magam előtt, hogy azt hittem, megint ott vagyok a csodás múltban. Az álmaimat már nem tudtam megkülönböztetni az igazságtól.
Kétségtelen. Megőrjített, hogy nem tudtam mit érzek. Nem tudtam megkülönböztetni a hangulatomat.
Kétségtelen. Megőrjített, hogy nem tudtam mit érzek. Nem tudtam megkülönböztetni a hangulatomat.
2012. szeptember 16., vasárnap
Újra itt:
Naszóval!
Újra üdvözlök mindenkit, elrepült a nyár bla bla bla. Bizonyára mindenkinek hiányzik, és mindenkinek tartalmasan telt. Nyilván én is azért nem írtam, mert bokros teendőim között alig töltöttem itthon időt. Mostantól újra beindul az írogatás, előreláthatólag rengeteg órám van, annál több dolgozat... de a régi kerékvágásba igyekszek belekezdeni!
XXOO
Anne
Újra üdvözlök mindenkit, elrepült a nyár bla bla bla. Bizonyára mindenkinek hiányzik, és mindenkinek tartalmasan telt. Nyilván én is azért nem írtam, mert bokros teendőim között alig töltöttem itthon időt. Mostantól újra beindul az írogatás, előreláthatólag rengeteg órám van, annál több dolgozat... de a régi kerékvágásba igyekszek belekezdeni!
XXOO
Anne
2012. július 7., szombat
Utazás Mellette...:
Hétfő volt. Hét körül keltem és ránéztem. Nyugodtan feküdt, a szeme lehunyva. Elmosolyodtam és a táskámért nyúltam. Háromnegyed nyolckor el kell indulnunk. Három-négy napra pakoltam elegendő ruhát, tusfürdőt, pénzt stb. Felkeltettem, hogy öltözzön fel, aztán rohanjunk. Kiléptünk a melegre, az utca még egész csendes volt a tűző napon. Hunyorogva a napfénytől siettem mellette. Felértünk az ő lakásukra, hogy ő is elkészüljön.11 órakor a busz megérkezett. Ő megfogta a kezem és felszálltunk. Hulla fáradtan, másnaposan néztem ki Eger utcáira az ablakon keresztül. Megszorítottam a kezét, hogy magam mellett érezhessem, úgy igazán. Elmosolyodva ránéztem, de ő már hátra is dőlt, hogy visszaaludhasson. A busz gázt adott, s kiért a városból. Egyik domb követte a másikat, a nyári színek olyanok voltak mint egy valódi álom. Ahogy ott ültem, és arra gondoltam nincs itt velünk senki, csak magunknak vagyunk, elöntött az öröm. Melletted maradnék.. örökre. Megszöknék veled... bárhova. Most azonnal el akartam veled menni. Valahova, ahol nem vagyunk másokra utalva. Lehunytam a szemem, hogy elengedjem a képzeletem. Egy nyár, ami csak a miénk. Amit nem vehetnek el tőlünk. Ahol nem kell foglalkoznunk a következményekkel és ahol szabadok lehetünk. A vállára dőltem. Dobogott a szívem a közelségétől, a kezemet figyeltem, ahogy átforrósodik az érintésétől. Szárnyaltam a jelennel, nem akartam arra gondolni, hogy ez bármikor is véget érhet. Hogy ez örökre az enyém, és nem csak emlék formájában.
XXOO
AnnE
2012. május 1., kedd
Sid & Nancy
Sid Vicious a SexPistols basszusgitárosa volt, míg csak ki nem léptek a csapattagok és folytatták nélküle. 1986-os filmünk főszerepben róla, és szerelméről, Nancy-ről szól. Nem, ez nem az a nyálas happy-end mozi lesz, higgyétek el. A történet a következő: 60-70es éveket írunk. A sexpistols hírhedt punk-zenekar, feltűnő ruházat, haj és viselkedés, ami megfélemlíti az emberek nagy részét. Nem csak akkor. Most is. Sid valóban mókás fiú volt, élvezte az életet, jól nézett ki, amit ki is használt, a bulizásra hajtotta a fejét. A koncertek általában verekedéssel végződtek. Nem is igazán érdekelhette a hírnév. Inkább csak az, hogy igazán elmerüljön az életben. Szóval ez a basszusgitáros, aki felforgatja barátaival Londont, összetalálkozik Nancy-vel. Egymásba szeretnek, mézesheteket élnek át és boldogok. Azt hinnénk, hogy a lány segíthet neki kiszabadulni ebből az életmódból. De ellenkezőleg. A drogok nagy hatással lesznek kettejük életére. Fenekestül felfordul minden körülöttük, a banda elhagyja őket, míg ők szépen süllyednek. Ők ketten sem az igazik már. Verik egymást, ordibálnak... de végül az egymás társaságában levő drogozás mindent megold. Míg nem a következő vitánál elfajulnak a dolgok. Nancy vissza akarja tartani Sidet, hogy maradjon vele New York-ban, és ne menjen vissza a barátaihoz. Sid hajthatatlan volt. Minden boldog idő, amikor egymásra mosolyogtak eltűnt. A kábítószer elvette az eszüket. Ők se tudták már talán, hogy egymást szeretik, vagy a szereket. De együtt voltak... Egészen eddig az estéig, míg a verekedésnél Sid nem döfte hasba Nancyt. Leálltak. Nem ütötték tovább egymást. Csak egymás karjaiban elaludtak. Míg nem éjszaka Nancy fölkelt, csupa véresen, kivánszorgott a fürdőszobába. Rosszul lett a vérveszteségtől, szólt szerelmének... de az nem hallotta. Nancy összeesett és meghalt. Rájuk találtak. Sid füvezett, bambulva a lányra. Nem akarta felfogni mi történt. Elvitték a börtönbe, ahol kihallgatták.
Sid végleg megőrül, tovább folytatja ezt az életmódot, hallucinál, mindenhol Nancy-t látja. Míg végül heroin túladagolásban, '79-ben, február másodikán meghal.
http://www.youtube.com/watch?v=-r7aJ8-S78U
XXOO
AnnE
2012. március 4., vasárnap
A Halál Egyik Angyalának Tollából:
Sok ember életét elvettem már. Olyanoknak, akik megérdemelték, akiknek visszajárt, akik bosszúból kapták, akiknek a sors keze kirendeltetett túlvilági életet írt... De csak ennek az egyetlen embernek néztem meg a temetését.
Sötét volt, az ötven év körüli férfi az utcákon sétált, talán tíz óra körül. Már mindent elintéztem addigra: a gyilkosok a tőrrel és kötéllel a kezükben a sikátor mélyén várták. miért gyilkoltak? Ők sem tudják. Miért pont ez az ember hal meg? Az élet sosem volt igazságos. Még annak a szegény kislánynak sem, aki az unokája volt. A négy férfi kiugrott rejtekhelyéről, elkapták hátulról, beleszúrtak egy apró tőrrel a bordái közé. Prédájuk ordítani akart, de csak egy néma sikolyra tellett tőle, csak az ajkai formálták a segélykiáltást, de hang nem jött ki rajta, a torkára szoruló kötél miatt. Szíve sebesen vert, majd kihagyott még egy ütemet, és még egyet, és így tovább. A félelem megbénította, a vér lelassult az ereiben... Nem is fogta fel, hogy meghalt. Csak élete legszebb dolgára gondolt: a gyermekei, és azok leszármazottai mosolyárra, ölelésére és szeretetére. A kép megszakadt. A lelke már a túlvilágon járt. A gyilkosok nevetve fejbe rúgták még egyszer, otthagyva őt a lepusztult házak között.
Három nappal később:
A friss, zöld füves parkban mindenki feketébe öltözött, virágot tartva kezükben, megtört életerővel, gyászos könnyeiket letörölve orcájukról. A koporsó nyitva volt, a pap felette fújta szövegét a halálról, idézve a Bibliából. Sorjában a halotthoz lépkedtek a családtagok, barátok elköszönni. Harmincöt éves leánya után az alig tizenkét éves unokája következett. Hosszú barna haját hátrakötötte, végtelen nagy fekete szeme üres volt, az arca kifejezéstelen. Nagyapja fölé hajolt, lábujjhegyre állva. Megszakadt a szíve, ahogy nézte őt. Nem fogta fel, hogy soha többet nem fogja átölelni, hogy soha nem fog vele játszani, hogy soha, de soha nem fogja látni dicsérő, büszke mosolyát. Szipogva megfogta a kezét. Könnyei végiggurultak a kerek arcocskáján, nyomot hagyva maguk után, melyeket követett még több fájdalmas csepp. De a kezét nem engedte el... Halkan így szólt:
- Gyere papa! Hagyjuk itt őket. Gyere velem, játszani szeretnék, még egyszer azt mondani, hogy szeretlek, azt se bánom, ha rám szólsz, hogyha elrontok valamit!- Egyre hangosabb és hangosabb lett. Szülei, és a körülötte állók nem érthették, min megy pontosan keresztül. De ő csak sírt. Édesapja meg fogta a vállát, és el akarta húzni onnan, de amaz makacs volt.
- Nem megyek! Itt maradok vele! Nem akarom... Nem akarom elveszíteni!!!- Tekintete megállapodott eltávozott nagyapja nyakán. Ott húzódott végig a kötél nyoma. Nagy levegőt vett. Eltátotta a száját és csak bámult. Térdei összerogytak, a fűre görnyedt, arcát beletemetve a két kezébe. Sötét csipkés ruhácskája elterült körülötte. Zokogott, hangosan és megállíthatatlanul. Az égbolt sötét felhői összegyűltek, elengedték az emberekre esőcseppjeiket... Zuhogott. Még az ég is bánatos volt azon a napon...
XXOO
Anne.
Sötét volt, az ötven év körüli férfi az utcákon sétált, talán tíz óra körül. Már mindent elintéztem addigra: a gyilkosok a tőrrel és kötéllel a kezükben a sikátor mélyén várták. miért gyilkoltak? Ők sem tudják. Miért pont ez az ember hal meg? Az élet sosem volt igazságos. Még annak a szegény kislánynak sem, aki az unokája volt. A négy férfi kiugrott rejtekhelyéről, elkapták hátulról, beleszúrtak egy apró tőrrel a bordái közé. Prédájuk ordítani akart, de csak egy néma sikolyra tellett tőle, csak az ajkai formálták a segélykiáltást, de hang nem jött ki rajta, a torkára szoruló kötél miatt. Szíve sebesen vert, majd kihagyott még egy ütemet, és még egyet, és így tovább. A félelem megbénította, a vér lelassult az ereiben... Nem is fogta fel, hogy meghalt. Csak élete legszebb dolgára gondolt: a gyermekei, és azok leszármazottai mosolyárra, ölelésére és szeretetére. A kép megszakadt. A lelke már a túlvilágon járt. A gyilkosok nevetve fejbe rúgták még egyszer, otthagyva őt a lepusztult házak között.
Három nappal később:
- Gyere papa! Hagyjuk itt őket. Gyere velem, játszani szeretnék, még egyszer azt mondani, hogy szeretlek, azt se bánom, ha rám szólsz, hogyha elrontok valamit!- Egyre hangosabb és hangosabb lett. Szülei, és a körülötte állók nem érthették, min megy pontosan keresztül. De ő csak sírt. Édesapja meg fogta a vállát, és el akarta húzni onnan, de amaz makacs volt.
- Nem megyek! Itt maradok vele! Nem akarom... Nem akarom elveszíteni!!!- Tekintete megállapodott eltávozott nagyapja nyakán. Ott húzódott végig a kötél nyoma. Nagy levegőt vett. Eltátotta a száját és csak bámult. Térdei összerogytak, a fűre görnyedt, arcát beletemetve a két kezébe. Sötét csipkés ruhácskája elterült körülötte. Zokogott, hangosan és megállíthatatlanul. Az égbolt sötét felhői összegyűltek, elengedték az emberekre esőcseppjeiket... Zuhogott. Még az ég is bánatos volt azon a napon...
XXOO
Anne.
2012. február 26., vasárnap
AHOLY.!!!!
Helyben is vagyunk, elrendeződtek a dolgok pár napra, de egészen biztosan nem lesz ez így sokáig.
Szóval: tudok írni, jönnek a bejegyzések, mert ha sokáig nem lehetsz gép előtt, fel kell találnod magad.!!:DD
Mondjuk úgy, hogy igenis, létezik a Sorozat-Mániás- Szindróma. Jövőhéten jelentkezem.:))
XXOO
Anne.:))
Szóval: tudok írni, jönnek a bejegyzések, mert ha sokáig nem lehetsz gép előtt, fel kell találnod magad.!!:DD
Mondjuk úgy, hogy igenis, létezik a Sorozat-Mániás- Szindróma. Jövőhéten jelentkezem.:))
XXOO
Anne.:))
2012. január 21., szombat
Mintha bezártak volna:
Míg éppen a szobafogságom FELÉNÉL (és ezt többszörösen kiemelném.) tartok, annyira összetörtem, hogy arra gondolni sem mertem volna. Akár csak a madarak a szárnyuk nélkül. Sehol nem lehetek ott, senki sem ér rá átjönni, mert persze mindenki megy máshová míg én itthon dekkolhatok. Csodálatos dolog, de valószínűleg ismeritek. Szóval ezért kong a blog az ürességtől, ugyanis még vagy két hét számítógép nélkül, járrkálás nélkül, stb. (Most éppen pont itt volt barátnőm, akivel csináltunk a dolgozatunkhoz egy projektet.). Szóval elnézést kérek mindenkitől(:.
XXOO
PePe.
XXOO
PePe.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)