Part 2:

Szóval, tekerjünk vissza. A zene hangos, a tömeg nagy és ordít, de egy kis sarokban csend van. Legalábbis nekem. Ott nekem jó volt, a karjaidban, föléd hajolva, megcsókolva. Mohó voltam megint. Persze, miért is ne lettem volna az, mikor tudtam, hogy most se érzel irántam semmit, csak nekem lobban fel ez mindig, és hogy sietnem kell, mert pár perc és más lesz a helyemen, ugyanazt csinálva, mint én. Elpirultam a levegőt kapkodva. Gyors voltál, de megvártál, mintha figyelnél rám. Ez boldoggá tett. Majd valami hatalmasat hasított a fejembe, csak úgy megsajdult tőle. Minden zúgott, a hangok visszatértek és én elengedtelek. Elég volt ennyi. Elég volt mindenből, ebből az erőltetett hülyeségből, az utána bekövetkező szenvedésből, a nézésed... visszarántott. Ez volt a baj. Folytattam, újra és újra. Pár perc után végleg felálltam, te semmitmondóan rám néztél és új prédát kerestél magadnak. Sajgó végtagokkal kimentem egy másik helységbe, szépen kifújtam a levegőt. Soha többet, döntöttem el és nekidőltem a falnak, fejemet nekitámasztva.
 Az este többi része fekete lepel alá borul... Minden hírt kaptam, felháborítót, idegtépőt, fájdalmasat, igazságtalant... Sírásba torkollott az éjszaka.
 Soha többet- ismételtem magamban.
Aztán a következő hetekben minden ugyanúgy folytatódott...

XXOO
PePe.

Péntek...

Dobogott a szívem. Istenem, nemsokára elengedem magam, nem vállalok felelősséget magamért, vagy azért amit teszek, csak a testi élvezetnek adom át magam. Igen, ez kell nekem. A péntek.
Nos igen, de mi van, ha ezt is elszúrod? Te! Te szúrtad el megint... Felhánytorgattad nekem a múltat, minden gondolatommal együtt, pont mikor én a csúcsponton álltam a boldogságban.
A hangulat szuper volt, sokan gyűltek össze a koncert miatt, ami csak pár óra múlva kezdődött, szóval a kilátásaim tökéletesek voltak. Veszélyes alakok, ha rájuk nézel, de ha az egyiknek leülsz az ölébe, és édesgeted magadhoz, rájössz, hogy semmi bajod nem lehet. Vagy mégis, de az már későbánat.
 A barátnőm otthagyott, azt állítván, hogy egy pillanat és jön, addig én szépen rágyújtottam, beletúrtam a hajamba, a tömegek kémlelve. Hangzavar volt, a zenegép dallamait már fel se ismertem. Ekkor Te bejöttél az ajtón, lenéztél rám vigyorogva és lepattantál a fotelbe.
- Mi újság?- Vigyorogtál és egy pillanatra elkaptad a tekintetem, majd tovább énekelted a zenegéppel együtt a szöveget, mutogatva és hadonászva.
- Itt hagyott mindenki.- Szólaltam meg kislányosan nézve, sajnálkozva.
- Én nem!- Vetettél rám egy pillantást, továbbra is énekelve. Odahúztál az öledbe, de még mindig nem néztél rám. Valamit ki akartam próbálni, a saját káromra... Nevetve csak annyit súgtam a fülébe:'állszopás'. ez egy régi hülyeségünk hogy az állára adok egy puszit. Vagy ilyesmi. Vigyorogva engedte, odanyújtotta az állát, de mire én odaértem, az ajkait találtam a számon. Ne! Ne! NE!!! Késő. Hagytam magam, odahajoltam, hogy végigsimítsak rajtad, a hangod a fejembe visszhangzott, s telhetetlen vágyaimnak próbáltam eleget tenni. Jó volt. Túlságosan is. Abba kell hagynod, hallod! De akármennyire ordítok... Semmi. A testem nem hallgat rám. Beszívtam az illatát, tovább csókolva. Szeretem, hogy megadja nekem ezt. Ő is kihasznál, én pedig örülök neki... Sőt, repes ilyenkor a szívem...
Folytatom.

XXOO
PePe

Romlottság:

Magamba tekintettem egyik éjjel, amikor felébredtem álmomból... Az vad volt, mégis nyugodt semmi érdekes, csak egyszerűen kísérteties: vörös csillagokat láttam. Hosszasan elnyúlt területük az éjszaka sötét égboltján. Mintha milliónyi vörös szem nézett volna le ránk... Aztán egyszer csak felerősödött a fényük és elnyelték a sötétséget, minden vérvörös lett. Meleget sugárzott a szín, de nem kaptam levegőt a szorításától...
 Felpattant a szemem, és éreztem ahogy testem remeg, zakatol a szívem, ezek mellett pedig mintha száz fok lett volna, teljesen leizzadtam. Ziháltam egy ideig, majd beletúrtam a hajamba és a plafonon ragadt a tekintetem, bambultam a sötétben.
 Nem akarok többé naiv lenni... Mostantól bátorságot szeretnék szerezni, bujkálás nélkül szembenézni az életemmel. Nem hagyom magam. Ha szórakozni akarnak, én is azt fogom tenni, mert nem hagyom, hogy még egyszer valaki lerombolja a többéves munkámat magammal szemben. Hogy felépítettem a falat, amely ugyan lassan készült el, de biztosan. Nem tűrök több fájdalmat, elég volt ez is. Mosoly villant át az arcomon, mert tetszett a gondolat. Én fogok másokat megbántani, cseppnyi együttérzés nélkül, ÉN fogok szórakozni és győztesen, nevetve kikerülni helyzetekből. ÉN engedem majd el mások kezét a szakadék szélénél, vagy akár ÉN taszajtom bele őket... és ÉN fogom hagyni, hogy más pazarolja rám az idejét. Minden bizonnyal ŐK fognak csapdába esni a hálómban, mit sem sejtve, tudatlanul az ártatlan szemembe nézve. Majd sikoltva ráébrednek megérdemelt, sanyarú sorsukra...
 A látszat néha csal, ezt mindenki tudja. Aztán ha egy ilyen gondolkodású emberrel akadnék össze, mint én? Maga a megtestesült álom! Mindenki azt fogja hinni, hogy olyan pár vagyunk, akik mindent megtesznek egymásért... Közben pedig taktikázunk, egymásnak teszünk keresztbe... Pontosan. Milyen jó gondolat...
 Szemem felragyogott, ahogy erre gondoltam...
 És azóta az este óta... Fáradhatatlanul, megbocsáthatatlanul bolondítom az embereket...

XXOO
PePe.

Fény...

Megváltoztam... Erre abból jöttem rá, hogy az emberek máshogy állnak hozzám. És persze én is hozzájuk. Túlságosan is máshogy, de legalább nem olyan naivan, mint eddig... Hanem mindent mérlegelek. Mit is mondhatnék, elegem lett a szívatásokból. Hogy az emberek kihasználtak, ahogy beszéltek velem. Hirtelen minden sok lett.
 Az eddigi délutáni szórakozások áttorkollottak az estébe, és azon a tényen kellett magamat kapnom, hogy hétkor kint állok a buszmegállóban, hogy felszabaduljak egy éjszakára. Majd másnap is, és azután is, majd így tovább. Ezzel nem azt akarom kifejezni, hogy minden nap segg részegen térek haza, természetesen. Mindent mértékkel. Van, hogy egy buliban nem az a legjobb szórakozás, hogy igyál, hanem hogy megfigyeld egyes személyek viselkedését, hozzáállását társaihoz. Bartok között is igen érdekes és vicces tud lenni, hacsak csendben ülsz tíz percig, meglátva a reakciókat egy-egy mondatban.
Sok mindenkit kihasználok, beismerem, de azokból nagy előnyeim származhatnak. De van, hogy csak azt hagyom, hogy engem kihasználjanak, a saját szórakozásomra, és a kihasználó fél szórakozására hagyom magam. Mert miért ne? Ha tudom, hogy mást, komolyabbat nem kaphatok valakitől, akkor megelégszem azzal, hogy azt hiszi átvághat, és megad alapvető szükségleteket.
De hogy egy ilyen vadabb bandában jobb és megértőbb barátokra találok, az nevetséges. Nem, nem érzem magam átverve, a régi haverok miatt. Szánalommal nézem a viselkedésüket. Utálom, ezeket a feltűnési-viszketegségét némelyiknek: "mennyit ittam!", "megyünk bulizni!". Ezek a túlzó szavak. Ilyenkor arra gondolok, hogy kisapám, van, amit én megtapasztaltam most pár hét alatt, amit te még nem fogsz évekig. Hogy olyanokat kaptam, és adtam, amikhez neked még nem lesz közöd egy ideig. Vagy talán soha.
Aztán lenéznek engem. Hogy miért? Azért amit csinálok, természetesen, mert mindenhol vannak rosszakarók, amik ostobaságokat terjesztenek, és ebben a kis városban minden eljut mindenkihez, csak persze ferdítve a valóság-alapot. Ezért engem nem hallgatnak meg. Hányingerem van ezektől a söpredékektől... Tudatosult bennem, hogy nem, nem is akarom hogy közel kerüljek hozzájuk, vagy ők hozzám, mert ez az egyetlen fajta, akinek nem engedem azt, hogy megsértsen.
Mi értelme volt annak, amit most leírtam? Talán semmi. De higgyetek nekem, hogy jobb, ha megfigyelitek a körülöttetek járkáló embereket. Még az is egy megoldás, hogy ha utánanéztek pár dolguknak... Hihetetlen, hogy egyes idiótákról mik ki nem derülnek.

XXOO
PePe

Lázadva...

Hamar sötétedett. Egy olyan lánnyal futottam össze, akiről eléggé érdekes hírek terjengtek, hogy ostobaságokat csinál, efféle dolgok, nem pedig a kurvázásra gondolok, és egy olyan lánnyal aki szintén próbálkozik ott, ahol én. Utóbbi a "savanyú a szőlő" szindrómában szenvedhet...Hosszú...
Mondott egy-két dolgot, amit nem akartam elhinni szeretett személyemről, de rosszul estek, és félig-meddig el is jutottak az eszemig. Ezáltal italba fojtottam bánatom, na nem úgy, mint az első leány. Sírt, ki volt borulva, én pedig segítettem neki... Majd hat óra körül otthagytak, ott maradtam egyedül a buliban, enyhén ittasan.
Ha egy helyen vagy, és rengetek pasi vesz körül, akiknek egy részét haverilag ismered a tegnap estéből, ami szintén ködös, a másik fele pedig... totálisan ismeretlen. De te is az vagy magadnak.
Nem tudtam eldönteni, mit csinálok, ki vagyok, miért csinálom. Egyszerűen ködös volt az agyam, és fogalmam sem volt hogy hol vagyok, tisztázatlan volt számomra a saját személyem. De nevettem, hogy álcám azt sugározza, bátor vagyok, ezáltal semmi rossz nem történhet a négy-öt évvel idősebb pasikkal. Ők is mosolyogtak, és mit ne mondjak valóban kedvesek voltak, megértők.
Ő próbál, gitározott, Nem ölelt meg úgy mint tegnap, nem figyelt rám úgy mint tegnap. Ezt tehát cigarettába fojtottam. Baj volt-e? Nem. Minden remekül ment.
Elcsattant egy csók. Hogy kivel? Már fogalmam sincs. Csak mellettem ült. És ennyi. De hogy nagy rá a valószínűség, hogy ő sem emlékszik az biztos. Nem értettem magam. Ültem a hidegbe, amit meg sem éreztem forró véremtől, ami főképp a düh miatt őrjöngött bennem.
Akitől a csókot kaptam, rám húzta a sapkáját, úgy mentem be a próbaterembe a telefonomért. Ő pont kifelé tartott. Rám nézett és azt mondta, nem e kell az ő sapkája, amit tegnap odadobott nekem, mert ez nem áll annyira jól. Őrült szívvel bólogattam, hogy rendben. Aztán azt mondta, hogy nincs ám ingyen és elfordult. De nem akartam ennyiben hagyni, ha csak két szót is, de beszélni akartam vele, hozzá akartam szólni. Utánakapta, a könyökéért nyúltam, megkérdeztem, hogy mit kér cserébe. "Majd kitalálom". Aznap este ezek voltak hozzám az utolsó szavai.
Távol a céltól, visszanéztem a lépteimre, és azt vettem észre, hogy nem okos döntések, hanem hibák és bűnök tükröződnek bennük. Majd' sírva fakadva elköszöntem mindenkitől. Hallottam, hogy "ugye holnap is lejössz", bólogattam, de tudtam, hogy erre kevés az esély.
El kellett tűnnöm. Még egyszer a szemébe néztem... De gitározott tovább. Feladtam az estét. A buszon hazafele mámorosan a bortól bámultam ki a sötét árnyakra, megnyugodva, hogy nemsokára otthon vagyok.
Otthon pedig a rémálmoktól gyötörve hullajtottam el első könnycseppeimet.

XXOO
PePe

Miután felébredsz, észbe kapsz... Mennyi mindent elhanyagoltál, és mennyi időd pocsékba ment! Ekkor elszégyelled magad, természetesen... Sürgősen vissza kell térned az élet körforgásába, el kell hagynod a fagy országát, ahol megállt az idő, minden fekete-fehér és csendes, zavartalan. Itt lehet, hogy majd kérdések várnak, kudarcokkal együtt, de nem érdekel, mosolyogva nézel fel a napra, mert büszke vagy, hogy visszatértél. Nem is érdekelnek a történtek. Így van, nem kell vele foglalkozni.
 De hogy hogyan szabadulj meg a hamis szőke herceg akár egy kis gondolatától? Egyszerű, legyél ostoba. Tegyél lehetetlen dolgokat, várj el olyanokat, amiket meg se érdemelnél és légy vak! Szeress bele egy olyanba, akinél átlagosan semmi, de semmi esélyed, és harcolj érte! Ne érdekeljen senki más, komolyan, csak egy felé nézz, légy céltudatos. Aztán ha már annyira fáj, hogy őt nem kapod meg, észre sem fogod venni, hogy téged egyszer valaki eldobott, még csak a nevére sem fogsz emlékezni.
 További lehetséges választások között  lehet az önrongálás... Alkohol, mégpedig annyi, hogy az beléd sem férhetne, de még jöhet. Cigaretta, amíg a tüdőd szét nem robban...
 Majd feleszmélsz megint és rájössz, hogy ez is ostobaság volt... Ez egy tökéletes átmeneti megoldás sírás helyett. Most pedig találd meg a két helyzet közötti utat, azt, ahol jó is van, rossz is van, de a végén biztos mámoros leszel a boldogságtól. Ha megtapasztaltad az élet szánalmas legalját, és jártál már a fellegek fölött is, ahol minden túl könnyűnek látszott, akkor tökéletes az idő ahhoz, hogy megkomolyodj! Vegyél vissza, és minden lépésedet fontold meg. A végeredmény pedig... Talán várnod kell rá, de tisztán fogsz látni, ami már egy jutalom... Meg fogsz világosodni.

XXOO
PePe

És akkor meghaltam...:

Hétfő volt... fújt a szél, hideg volt, de a levegő már azért is fagyosabb volt nekem, mert el kellett beszélnem Szabival...Lassan, minden egyes órát visszaszámolva ültem az iskolában, magam elé meredve gondolkodtam a szavaimon... Kicsöngettek, írtam egy üzenetet, hogy az iskola előtt jó-e...
Odaért, mellém csusszant a padon, és nagy kő esett le a szívemről... az arcán nem látom semmi jelét annak, hogy rossz napom lesz. Ez felvidított... De annyira nyilvánvaló, hogy nem ismerem az embereket!
-Gondolom, azokat amiket kiírtál, azokat nekem szántad...-kiírtam a hétvégén pár idézetet. Ez igaz. De nem neki! Csak azért, mert tetszettek... Bujkált valami nyugtalanság a levegőben, ami egyértelműen belőle áradt...
-Annyira ostoba vagy, hát azt hitted, szakítok?! Hiszen szeretlek, tudod jól!- Azzal felálltam és átöleltem... De valamit elhamarkodtam... Láttam a barátait, úgy 50 méterre tőlünk, ahogy ide-ide néznek... Mi a fene? Gyanús, valami rossz, el kell mennem innen, de gyorsan! Nem hagyhatom, hogy megtörténjen, menekülőre kell fognom a dolgot, különben...
-Én is...
-Mi? Mit te is?- Csöndben maradt és maga elé nézett, nem emelte rám a tekintetét, álltam, végignéztem rajta... De hiszen annyira tökéletes! Nem akarom elengedni... csak most sikerült megszeretnem! Mi ez? Nem engedhetem... Akkor megint minden fájni fog... Sapkáját jobban felhúzta a jeges szél ellen... Rám nehezkedett a csend súlya... Megremegett a szám... Félve felpillantott szempillái alól, azokkal a zöld szemekkel, amik mindig fogva tartottak... Már nem szeretsz? Ez az, amit mondani akarsz?
-Hülye vagyok...- és visszafordult a gondolataiba, amiket elzárt előlem... Nem láttam és nem is hallottam semmit... Bevallom, féltem... Hozzá akartam érni, kihasználva utolsó perceimet, át akartam karolni, hogy utána magammal húzhassam, és úgy mint régen, hazakísérjen, útközbe jót beszélgessünk, majd megcsókoljam, mikor a házuk felé veszi az irányt... De tudtam, hogy ezek után a percek után nem lesz erre több esélyem... Nem használtam ki, hogy mellettem van.. Elszorult a torkom... Felé hajoltam, és a karjaimba akartam zárni...
-Ne!- És itt a vége... a jelzés, mikor nem tudsz beleszólni... Amikor nem tudod, hogy hogyan viselkedj... Sírj? Legyél bátor? Legyél az, aki leordítja a másik fejét... Vagy csak magányos, és elveszett, csendes, és küldd el?
-M-mi?- Nem tellett tőlem többre...
-Fiatal vagy...- Milyen szónoklat ez?! Egy év van köztünk, a fenébe is...- Kiszerettem belőled!- Utolsó szavai könyörgően hangzottak, megszédültem a nyers, erős erejüktől... Egy grimasz futott át az arcomon, a lábaim elgyengültek, leültem mellé tisztességes távolságra a padra... Még szárazabb lett a torkom, nyeltem rá egyet, hagyni akartam, hogy had menjen...
-De ha csak ez a baj...- rájöttem, hogy össze-vissza beszélnék, ha ezt folytatnám... Átölelt, de nem öleltem vissza... Ezt már nem akartam neki megadni, tudtam, hogy túlságosan megszorítanám, aztán meg sírás a vége ennek is... A kezeim amúgy is lefagytak, kővé dermedtek, de kihasználtam, hogy utoljára hozzám ér... Ezt is megjegyeztem, természetesen... Hagytam a csudába... felálltam... Ismét rám nézett, talán hogy megbizonyosodjon róla, hogy mit tett velem... Valószínű, hogy semmi jelét nem látta érzelmeknek, arra figyeltem... Zöld szemeit utoljára, közelről szemügyre vettem, meg akartam jegyezni arca minden vonását, hogy soha, de soha ne felejthessem el... Lehunytam a szemem, az ég felé néztem, és szidtam "Istent"...
-Akkor, szia...-elmentem, láttam, hogy feláll, és a barátai felé veszi az irányt... Nem akartam a szavain rágódni. Nem is elemezgettem őket.
Út közben, hogy rágyújtsak egy cigarettára, összefutottam Fannival.
-Nos, már találkoztatok is, mi volt?- Két barátnője mellette állt-történetesen az egyik az én barátnőm is volt- de neki nem tudtam válaszolni...
-Úristen mi történt, csak nem?!- Akkor tudtam, hogy ő már látja rajtam... Felé fordultam, átlépte a távolságot, ami köztünk tátongott, és átölelt, erősen megszorított, biztatott, hagyta, hogy sírjak... Mondhatjuk, hogy engedelmes voltam, és sírtam... Elengedtem a könnyeim, amik nyomtak belülről, hogy kitörhessenek...
És hiába, hogy gyászolhatom, viszonzatlan szerelmem... Ugyanúgy megszorítottam Fannit, megköszöntem neki mindent... Rájöttem, hogy nélküle is élettelen lenne az életem.
Azóta sírok, nem alszok... Azon a délutánon meghaltam...

A csöndben, amíg koncentráltam a nyugalmam megőrzésére, megszólalt:
-Ne legyél már ilyen!- Ne legyek ilyen?! Hogy lehet ezt mondani, mikor egy világ omlott össze bennem?! Mély levegőt véve tartottam a csendet. De egy könnycsepp végigcsordult hideg arcomon, kellemes meleget hagyva maga után. Elfordultam, hogy letöröljem, ökölbe szorítottam a másik kezem. Megállt és átölelt. A fene essen beléd! Azt hiszed ez elég?! Azt hiszed, hogy elég egy zokszó nélkül átölelni, és minden ugyanolyan lesz?! Undorodtam tőle. Ott akartam hagyni... az a baj, hogy a lelkemnek csak az egyik felével, a másik részem ugyanúgy szerette... De a szeretet most épp hogy pislákolt. Ott akartam hagyni, mondván, hogy menj el a hülye haverjaiddal, engem pedig engedj haza... De az ostobaság lett volna... Mellette tartottam végig. Betértünk egy boltba, vetettem vele egy csomag zsebkendőt. Rám nézett és mosolygott. Miért? Fogalmam sincs... Hogy képes ilyenkor is vigyorogni? Ennyire nem értene meg?
Az este katasztrofális volt... Próbáltam jókedvűnek látszani, sőt, még nagyjából be is jött... De... ez így minden volt, csak nem olyan, mint amilyennek kellett volna lennie.
Egy belvárosi részen, ahol összefutottunk a barátaival, az egyik fiúval egymás szemébe néztek, pont elkaptam a pillanatot. A másik fiú figyelmesen nézte, és elhúzta egy pillanatra a száját, Aztán az, aki mellettem volt, átkarolva a csípőm bólintott... Talán tudja?

Nem kísért el a házig... hazamentem egyedül este a kapuban álltam, anyám rám mosolygott, és én is próbáltam ugyanezt tenni. Utálom mikor aggódik értem, olyan idegesítő olyankor... Jobbnak láttam nem elmondani neki...
Később csörgött a telefonom. Felvettem.
-Bocsánat...- egyértelműen az Ő (?) hangja volt. Már kicsit késő, nemde? Csak most gondolkodtál el? Ennyi időbe tellett? Ezt tényleg így tervezted?
-Ez most hogy jött?- Igyekeztem közömbösnek mutatni a hangom, kevesebb sikerrel... Nagy volt bennem a bánat és a harag... dühös voltam, nagyon...
-Hát mert elfelejtettem... az előbb...- későbánat, nemde?
-Majd... a jövőhéten megbeszéljük... most biztosan nem...- Ezzel le is tettem a telefont, és ráütöttem az asztalomra.
Szünetet kell tartanom... Nem tudom, hogy most mit akarok...
Egy mostanra nagyon jó barátommal egész éjszaka beszéltem. Annyira jól esett, hogy ilyen kedves...
Lassan magamhoz tértem, átsírtam az éjszakát, arra gondolva, hogy Ő biztosan nyugodt szívvel alszik...

Tettek...:

Két hete nem láttam Őt. Végre összeszedhettem magam, hogy találkozzak vele, és elindultam a hidegben le a népkertbe. Fújt a szél, az eső is szemerkélni kezdett. Az egyik bejáratnál felnézve a borús és felhős égre megszólalt bennem egy hang: "Fordulj vissza, jobban jársz, ha ezt most hagyod!". Nem. Két hét, az két hét.
Leültem egy padra a focipálya mellett, visszapörgetve az időt, szinte tisztán látni magam előtt a képet, ahogy a nyári melegben fociznak, aztán ki jön a kapun, és megcsókol. Boldog voltam.
De a napfény eltűnt, és most zuhogott a fagyos eső. Behúzódtam egy fa alá, fél óra megpillantottam az árnyékát...
Útnak indultunk... Mosolyogtam, mellettem van, megölelhetem és minden ugyanolyan lesz, mint eddig is volt. Öröm... szín tiszta öröm... És most állj. Állítsuk meg a képet, ahogy sétálok, az Ő kezét fogva, mosolyogva, ismét életet érezve a tüdőmben.
Volt egy kis vitája a legjobb barátnőjével, még mesélte, mikor beszéltünk egy nappal előtte. Rákérdeztem, hogy végül mi lett... Akkor a képet ismét elindíthatjuk:
-Biztos hallani akarod?- Mosolyog... vagy mégsem?
-Hát... azt hiszem, szeretném tudni...-mi a fenét kell ezzel tökölni?
-Hát... kicsit sokat ittunk, és majdnem megcsókoltam.- Állj. És ezt most nem én mondom, hanem a hang. "Én megmondtam". Mi a fene? Egy szívdobbanás kihagyva. Kettő. Három. Forog a világ és elképzelem a képet. Ahogy másnak fogja a kezét, mást csókol meg... Szorít a tüdőm, a föld már nem is alattam van, hanem teljesen eltűnik, én pedig lebegek, arra készülve, hogy szétszakadok. Az arcomon megrándul egy izom. Nem állok meg. Megyek tovább. Sátán egyik törvénye, hogy soha ne keress bűnbakot, mindenki vállalja a felelősséget a saját ostobaságáért. Még akkor is, ha a bűnbak az alkohol lenne. Nem kifogás. De Sátán másik törvénye, hogy ne kövess el ostobaságot. Csöndbe maradtam... Több, mint negyvenöt percig küszködtem a könnyekkel. Nem sírok, mondván...
Semmi bocsánat... Tovább sétáltunk, nem szólaltam meg, haraptam a nyelvem, hogy ne bőgjem el magam, ne pofozzam fel, ne ordítsak vele... ennek nincs itt az ideje...
Folytatom...

XXOO
PePe

Nevek...:

 Gyermeteg a világ, mikor szerelmes. Nem is gondol másra, csak a kedvesére. Az órákon csak az Ő nevét firkálja a füzetbe, amit én soha nem értek meg...
 Gondolj bele: ha már mindent ellep a neve, mindenhova odaírtad, mi lesz akkor, ha egyszer eldob magától? Mit csinálsz a névvel? Első dolog, ami eszedbe jut: átsatírozod. Odalapozol az első oldalra, előveszed a tollad, és az írásod fölé emeled. Nem megy. A kezed megállt, te csak nézed és nem jössz rá, hogy miért van ez. A szíved nem engedi. Ez egy olyan jelkép lenne, mintha meg akarnád változtatni a Vele töltött időt. Ami hirtelen felindultságból jól is esne, de ha jobban belegondolsz, akkor rájössz, hogy ha nagyobb leszel, boldogan nézel majd vissza.
 Második lehetőség: radír? Komolyan gondoltad? Kitörölnéd az előző akárhány napot/hetet/hónapot/évet. Nem mered, igaz?
 Csak az a baj, hogy ha esetleg azokra az oldalakra lapozol, akkor a szíved kettéhasad, a mellkasod sajog.
 A múltkor kérdezték tőlem, hogy szinte nem is látszik, sem a "facebook"-on, sem a kezemen, vagy a füzeteimen, hogy lenne valakim. Hogy nem írogatok az üzenőfalára, hogy nem rajzolok mindenhova apró szívecskéket a neve mellé, stb. Valójában ez lenne az oka, már ahogy így egyszer kifejtettem magamban.
  "Ha már nem leszel velem, mit csináljak a neveddel a füzeteimben?"

XXOO
PePe

"Minden gépnek lelke van"

Valahogy így viselkedik a kedves gépem :$

 "Minden gépnek lelke van", mondaná a szomszédom, aki már szinte testvérem, de én ezt a mondást kiegészíteném, a saját számítógépemből kiindulva: Minden gépnek lelke van, de az enyémnek ez a tulajdonsága vagy elveszett, vagy az enyém születése óta egy ribanc. Hihetetlen, hogy hogy ki tud velem ez a vacak. Itt próbálkozok vele kezdeni valamit két hónapja, de hát... az eredményt tekintsük semminek. Mostantól ha karban tudom tartani ezt a vackot (amivel eddig is próbálkoztam, de hiába, bár most se jobb sokkal, de megnyitja az internetet!!), akkor írok szorgalmasan ide is, de hát... ez van, nem tudtam ezzel a félprostival kezdeni semmit.
 Mostanra csak ennyit. Viszont a következő boldog hírrel szolgálhatok: az életem úgy tűnik, valóban boldog fordulatot vett.

...PePe...
XXOO

"Soha ne bízzatok senkiben. A hozzátok legközelebb álló személyek is hazudnak. Senkibe ne fektessetek bizalmat, vagy bármilyen érzelmet. Mindig csak Te bántódsz meg a végére, mindig csak Te kapsz pofont a sorsodtól..."
XXOO
PePe

Árulás:

 Az árulást leginkább egy barátodtól nem várnád el. Soha. Mert az egy olyan érzés, a csalódás, hogy nem bírod ki, üvölteni tudnál, és szitkozódsz a "barátodra", akit soha többé nem akarsz annak tartani. El akarod felejteni és nem is akarsz vele szóba állni. Inkább fognád, és a szemébe mondanád, hogy mit is gondolsz róla.
 Sokkal nagyobb sérelem ez, mint egy szerelmi csalódás.
 És mi van azzal, hogy ha ellened uszítják az IGAZI barátodat? Az milyen tett? Mikor ráfogják az IGAZI barátodra a másik személy hibáit? Undorító, mit ne mondjak?
 És amikor a hátad mögött a mocskos szavakról, amit rád értettek, eltitkolják, de ennek tetejében még azért titokban rendezkedik, hogy összejöhessen életed egyik nagy szerelmével. Gyönyörű! Csak gratulálni tudok hozzá! Ja, és ezt nem volt pofája elárulni neked a drága "barát". Ez csak később derül ki!!!
 És akkor még nem forgatta benned eléggé a kést?? Utána még próbál kedves lenni, jópofizik, és mindent megtesz azért, hogy a bizalmadba férkőzzön. Aztán mikor minden kiderül, hallgat, csak sír, nem mond semmit. DE te ezt már nem veszed be... Nem vagy hajlandó vele egy légtérben lenni. Ő pedig nem érti...
 Mi is ez? Árulás. Igazságtalanság. Meglepetés. Végeredményképpen pedig UTÁLAT.
 Remélem tudja az a személy, hogy itt most kiről van szó. Az ok, hogy miért ide írtam, az az, hogy nem vagyok hajlandó egyenlőre szóba állni veled. Mert undorítónak talállak, rosszul vagyok tőled.


XXOO
...PePe...

P.C. Cast & Kristin Cast: Az Éjszaka Háza:

Újból egy vámpíros könyvet mutatnék meg nektek, ami egy kicsit másabb stílusú, mint a "Vörös Pöttyös" könyvek. Szégyenkezve kell bevallanom, hogy itthon még csak az első két könyvet tudhatom a polcomon, a többit ismételten fordítanom kellett... De igyekszem behozni lemaradásomat.
 A könyv... igazán szókimondó. Talán ezt köszönhetjük az anya-lánya összedolgozásnak, ugyanis a két generáció egy helyre tömörítve egy kivételes könyvet eredményez. Pontosabban sorozatot. Annyira híresek lettek az oldalak, melyeket gépeltek, hogy ha jól tudom, már kilencedik könyvük után írják a novellájukat, amely hamarosan külföldön is megjelenik a polcokon!!! A "HoN"-ból (House of Night) híreim szerint az írók már csak azon törik a fejüket, hogy mozi, vagy filmsorozat legyen...
 A könyv egy vámpíriskoláról szól, amelybe egy különleges tehetség, a sorozat főszereplője, Zoey Redbird kerül be. Egy vámpír megjelölte az iskolájában és most az Éjszaka Házában végezte. Ez egy olyan könyv, ahol az emberek tudnak a vámpírok létezéséről és nem kell titokzatoskodni. A vámpírok egy iskolában tanulnak nem közönséges tantárgyakat. Az iskola körül szellemek, macskák (?), igen, ez elsőre érdekes, de nekik is jutott szerep, és a természet feletti erők uralkodnak. Zoey-t vissza akarják szerezni régi "barátai", akik már nem is érdemlik ki életében azt a nagy szerepet, mint az újak, akik megértik. Sötét szövetségek, ellenségek és terveik, és különleges ereje veszélyeztetik a 16 éves egykor átlagos lány életét... Nem beszélve arról, hogy a szülei... legalábbis az anyja megváltozott, új férje pedig ki nem állható, szóval igen elhanyagolják...
 A karakterek találóak... Nekem nagyon tetszett. Bár vannak ellenvetéseim, például az, hogy egyszerűen szinte minden úgy sül el, mintha előre megtervezték volna, és egyszerre túl sok az információ...
 De hogy a könyvnek a stílusa nagyon nagyon sokszor kifogásolható... szerepet kap egy-egy helyen az erotika, és a káromkodás, sok helyen feltűnik. Nem beszélve az egyenesbeszédűségről. Ezek után ki-ki döntse el, hogy hogyan áll hozzá.
 Itthon az első öt kötetet láttam, nem többet, de lehet, hogy tévedek. A borítók néha megegyeznek a külföldivel, de van, amit megváltoztattak (magam sem értem, hogy miért...).
 A részek a következők:  Marked, Betrayed, Chosen, Untamed, Hunted, Tempted, Burned, Awakened, Destined (ezek csak a sorozat kötetei).
Találtam egy oldalt, ahol sok információ fent van, a könyvek fejezetei folyamatosan kerülnek fel és mindig frissítik az oldalt. Sajnos ezt is csak angolul tudom megmutatni...
http://houseofnightfans.com/

   XXOO
 ...PePe...

Képek...:

Egyik nap a telefonomon a zenéket válogatva, és a facebook-ot nézve ültem az asztalomnál. Nem tudtam eldönteni, hogy mit is akarok hallgatni, inkább lassú számot szerettem volna berakni, és beötlött, hogy nekem küldtek át pár "nickelback" számot. Odalapoztam, úgy döntve, hogy a "Far Away" lesz az, amit kiválasztok. Elindítottam. Miközben néztem, hogy az egyik fiú barátomnak új képe van és szemügyre kéne venni. Beütöttem a nevet a keresőbe, amire kihozta az adatlapját. Új képei is voltak, amikre szintén kíváncsi lettem, és láttam, hogy az egyik vízipipás, amin meg sem lepődtem, csak mosolyogtam, hogy mit sem változott a kedves barátom. Megnyitottam, miközben a zene tovább pörgött. Erről a zenéről amúgy is Ő jut eszembe... aki már okozott pár dolgot, amire fátylat vetettem, igyekezve nem törődni vele.
 A kép betöltve, a fiú éppen kifújta a füstöt és a kép másik oldalán lehajolva egy ismerős srác. Ki az? Olyan... mintha már láttam volna. Lapozok. A kérdésre pedig ott volt a válasz, a monitoromon... Ő. Ő. Ő!!!!
 Vízipipa. Valóban elrontott az uszodai környezet. Nem így ismertelek meg. Te nem ilyen voltál...
 Kikapcsoltam a zenét, míg könnyek gyűltek a szemembe. FENÉBE!!! FENÉBE!!! Egy zsebkendőért nyúltam, eltávolítottam a könnyeket. Nem... Nem hiszem el... Ez... Nyögtem egyet.
 Később ráírtam a fiúra, akinek az adatlapját figyeltem. Leírta, hogy miből volt az anyaguk, amit akkor szívtak.
 Fű, és pálinka... Ezt... Mi rontotta el ennyire? Miért csinálta ezt? A kérdések pörögtek a fejemben, míg elköszöntem, kikapcsoltam a gépet, és elgondolkozva bámultam a falat. Hogy mi közöm hozzá? Semmi. Hogy még van e esélyem? Semmi. Mikor is beszéltem vele utoljára? Akkor, amikor a táborban egymással bunkóztunk. Szívből gyűlöljük egymást. A felszínen... valójában... már fogalmam sincs, hogy mit érzek. Mikor rá gondolok... akkor csak szánalom jut az eszembe, és a régi énem... ugyanezt csináltam. És most azért nézek rá szánalommal, mert ha arra gondolok, hogy ez volt velem, nevetnem kell, mert ez jut eszembe: "Szenvedj csak, megérdemled..." Ezzel a mondattal abbahagyom a róla való fantáziálásomat és kikapcsolok. Mosolygok. Kárörvendek. Könnyezek....

XXOO
***PePe***

Claudia Gray - Afterlife:

Az Afterlife - Az Életen is Túl, Claudia Gray Evernight sorozatának befejező kötete. Igen, sokan nem szeretik a Vörös Pöttyös Könyveket, én csak azoknak írom ezt, akiket érdekel, és itt lesz az egész könyv, a bejegyzés legalján.

 Szóval: A történet az első, egyben legjobb könyve után, egyszerűen földcsuszamlásnak indult, és meg sem állt a harmadik könyvig... Annyira el lettek túlozva az elemek, és olyan szinten elvont, és nem hihetővé vált, hogy ez a kötet egy hatalmas nagy megnyugtató lélegzet. Miután azt hitted, hogy ettől már csak rosszabb lehet, talán már meg sem éri elolvasni, azért mégis adhattok neki egy esélyt. Őszintén, ott romlott el, mikor a dráma az egekbe szökött, nem voltak részek, ahol lenyugodtak volna az emberek, és a könyv felének egyik fejezetének utolsó mondata: És akkor meghaltam. Őszintén, értelmetlen volt talán így kanyarítani a történetet. Így unalmassá vált a hátralévő oldalak tartalma. De ne csüggedj! Én ezt mind megbocsájtottam az írónőnek, miután végeztem az Afterlife oldalaival.

 Viszont:

 ***Senki ne olvassa el, aki nem végezte ki az első három könyvet!!***

Az Afterlife  szerencsére onnan fojtatódik, ahol a "Hourglass" befejeződött. Nyugi, nem szándékozom több Spoiler-t írni!

Íme a könyvek: (az összes borító a magyar változat)

• Evernight - Örökéj

• Stargazer - Nézz az égre!

• Hourglass - Homokóra

• Afterlife - Az életen is túl

Az Afterlife letöltése (az egész könyv, angol nyelvű):http://www.mediafire.com/?aas782pq2jsd85q
Szerintem megéri lefordítani! A szöveg egyáltalán nem nehéz!;)
 Ha esetleg problémás dolog az angol, tudok szolgálni magyarra fordított első négy fejezettel:http://konyvmolykepzo.chr.hu/wg3/files/download/10/afterlife.pdf
[A tartalom legalul található, azért nem írom le]
Egyébként a sorozat egy lányról szól, akinek a szülei vámpírok, és későbbiekben kiderül, hogy hogyan is született a lány, aki szintén vámpír. A szülők egy iskolában tanítanak, ahova beirtják lányukat, hiába nem akarja azt. De ott beleszeret egy problémás fiúba... aki vámpírvadász, és kémkedni jött az iskolában. Lucas-t, a vámpírvadászt elüldözik, de szerelmül továbbra is kitart, a nehézségek ellenére... Aztán együtt megszöknek, és Bianca-ra egyre több nehézség nehezedik. Különleges életének háttere, egy hős szerelmes, aggódó szülők miatt. És ehhez még nem számoltuk bele azt, hogy az iskola is üldözi őt... meg még számos baj, amit nem lehet egybe tömöríteni. Meglehetősen izgalmas, és fantáziadús, egyre inkább csak pörgetős kaland.

 XXOO
 ...PePe...

Barátok:

Annyi sok fontos embert elvesztettem az életemben. Annyian elhagytak, és mentek el, még ha nem is távolra. Sok, nagyon nagyon sok barátom elmegy, és nélkülük kell elkezdenem a következő évet. Ebből a sokból kettő olyan, akiket nem szeretnék soha, de soha elveszíteni. Egyet sikerült. Egy pedig kérdéses. Egyenlőre.
 Higgyétek el, hogy nem akarjátok megismerni az érzést. Valóban igaz a mondás, miszerint akkor jövünk rá, hogy fontos nekünk egy személy, miután elveszítettük őket. Nem szeretném elveszíteni, a legjobb barátomat. Ráadásul ő nagyon távolra utazna innen... Elérhető hely, de távoli. Túlságosan is.
 Amikor a tények eléd állnak, és egy idő után (vagy később, vagy hamarabb, ez változó, sok ok miatt), sikerül felfognod, csak erre tudsz gondolni. Figyeled, ahogy távolodnak, és te... te már nem tudsz változtatni, visszafordítani, vagy... visszaszerezni. Milyen érzés látni azt a fontos személyt neked háttal? Leírhatatlanul kínzó...
 Igen.. el kell mondani a másiknak, minden áron, és ha lehet, sokszor, hogy mit érzel, és hogy fontos neked. Nem feltétlenül szerelemre gondolok természetesen.
 Úgyhogy, nem csak tettekkel, de szavakkal is láncoljátok magatok mellé az embereket!

"Vannak pillanatok, amikor az embereket , csak azért, hogy mindketten megértsék, sokat jelentenek egymásnak."

 XXOO
 ...PePe...

Madách Imre: Az Ember Tragédiája:

Igen, igen, tudom, hogy sokaknak nem fog tetszeni, hiszen dráma, ráadásul kötelező olvasmány is, ezért lesz majd egy kis meglepetésem is, de azt majd a végére, előbb, ha lehet, olvassátok el ezt a rövid kis véleményt.
 Nagyon a szívemhez nőtt ez a mű. Őszintén a kedvenc könyveim közé sorolom. Tudom, hogy nehéz megérteni stb... Én is most olvasom sokadszorra és sok dolog nem tiszta még teljesen, de higgyétek el, megéri egyszer átfutni rajta. Annyira elgondolkodtatja az embert, a gonoszról, a jóról, a célokról, az élet értelméről, és annyira leköti a figyelmedet, hogy észre se veszed, de az a kb. 205 oldal három nap alatt elfut.
 Valóban vannak cselekmény nélküli, szinte ismétlődő részletek, ahol lankad az ember összpontosítása, de ha átvergődsz azon a pár oldalon, a vége tetszeni fog. Bár személy szerint, nekem az első három felvonás volt a kedvencem, mikor még az Édenben voltak. Nem vagyok hívő, csak sikerült megfognia. Lucifer túl gyorsan hajtja bizalma alá Ádámot, aki szinte be is dőlt neki, de Évának, szerelmének, és a Föld szellemének köszönhetően megmenekül. Ádám szerint célok nélkül is harcolni kell. Éva karaktere igen... hogy is mondjam elvont, vagy inkább háttérbe szorul, el van fojtva. Sok szerepet nem kap, csak a szerelmet, a reményt kelti fel Ádámban, minden egyes helyszínen, amikben Ádám csalódik. Csalódik a jövőben és az emberek torz természetében. Ha belegondolunk... csalódik bennünk?

Nem szeretném lelőni a "poénokat", és szeretném, ha kedvet kapnátok arra, hogy mélyebben belemerüljetek, legalább egyszer.
 De ha nem sikerülne, és csak kötelezőnek van nektek is feladva, akkor tessék, itt egy kisebb segítség:http://www.kotelezokroviden.msnfan.hu/madach-imre-az-ember-tragediaja-olvasonaplo-es-elemzes
 Eléggé csalódtam a hozzászólásokban, hogy nem tetszett sok embernek, de valahogy szerintem csak nem értették, és föladták, hogy megfejtsék a sorokat. Az oldalon megtaláljátok a tartalmat, a keletkezési körülményeket, az adatokat, az alapkérdéseket és az íróról pár fontosabb infó.
Jó szórakozást^^
 XXOO
...PePe...

Nos, ha a szavazás állását nézzük, a könyvek-téma előnyben van egy szavazatnyival, ami nem hiszem, hogy változni fog a holnapi nap folyamán, de nem kezdek még el semmit ;)). Mindenesetre örülök, hogy sokan szavaztatok, nagyon szépen köszönöm, hogy olvasgattok néha itt is^^ Ne aggódjatok, augusztus második hetében is indítok egy szavazást, hogy szeptemberben miről írjak.
 Ami azt illeti, nem mindig az adott téma lesz. Néha közbe írok egy-egy eltérő bejegyzést is^^ Ha a könyveknél maradunk, akkor hetente igyekszem egyet-egyet leírni röviden, kritikákat mondani róla, esetleg keresek hozzá linket, ha le akarjátok tölteni.
 Mint ahogy már írtam, rákaptam én is arra, hogy leírjak néha egy történetet. Ilyenkor is gondolkodóba esik az ember, vagyis úgy tűnik, hogy én igen (Nem tudom, ti hogy vagytok vele : D). Ha elkezdünk írni, először választunk egy stílust: Humoros, Fantasy, Akció, Horror, Thriller, Romantikus, Misztikus, stb.Ha ezzel megvagyunk és belekezdünk az írásba, ügyelnünk kell arra, hogy a színvonalat megtartsuk, de hagyjuk lankadni és próbáljuk izgalmasnak tartani a regényt. Persze nem lehet mindig szorító érzésben az ember, kellenek kitérők, amitől felengednek a kedélyek, de ezen kívül az alapötletre kell építenünk és nem felesleges epizódokat bevágnunk a könyvünk közepébe. Vannak olyan apróbb cselek, minthogy megválaszolatlan kérdéseket közbeszúrunk egy-egy helyzetben, hogy az olvasóink elgondolkodjanak. Pár ilyen kérdéssel feldobhatjuk az egész történetünket, sőt, vannak olyanok, akiknek ez lesz a kedvenc része.
 Ha így elméletben megvagyunk vele, akkor figyelni kell a nyelvtanra. Párbeszédek, mindig kell valakit beszéltetni.
 Ha egy tárgyat írunk a mondatba, legyen valamilyen jellemzője. Nem kell nagyban gondolkodni, elég egy ilyen: Sötét utcák, csicsás óra, vagy tudja a fene, még mik.
 Nagyon jó dolog néha írni. De hogy hogyan jöhetnek ötletek? Elég, ha látsz valamit és odaképzelsz valamit/valakit, elkezdesz rajta gondolkodni, köré fonod a történet szálait, egyre több karaktered lesz, majd papírra veted az elgondolásaidat.
 Nem tudom, hogy hoztam e valakinek kedvet az írásra, de egy próbát azért megér, higgyétek el!
 Aki már régebb óta ír, annak remélem hogy segítettem egy nagyon kicsit, bár ezek alap dolgok...
 Ja, és ha írsz, akkor mindig hallgass zenét!^^ Nekem is szokott segíteni^^
XXOO
 ...PePe...

Hátsószándék:

Az embereknek sokszor előítéleteik vannak. Nagyon sokszor. Mindig leírnak valakit, akár külső, akár beszédmód, egy beszólás miatt, de akár az ízlése miatt is. Most sokan magatokba néztek, és lehet, hogy sokan azt mondjátok: Én? Ugyan, dehogy! Pedig mindenkinél így van. Olyan, mintha ösztönös lenne.
 Tudom, sokan próbálnak tenni ez ellen és nem szólni a gondolatainkról. Néha inkább füllentünk, vagy hazudunk, csak hogy ne bántsunk meg senkit. Ez mind szép és helyénvaló, meg kedves is. Ha így állunk valakivel, akkor nem vagyunk a barátai, egyszerű köszönőviszony szokott lenni a két személy között, melyből egy valójában önmagunk, a másik meg egy tetszőleges ember.
 De a napokban elgondolkodtam valamin... Mi van, ha az a bizonyos másik, a kettes számú személy a mi barátunk? Sőt, legjobb barátunk, akivel mindent megosztottunk már több éve, de mégsem fogadjuk el valamiért, és nem mondunk neki igazat, csak tettetjük a szavainkkal és cselekedeteinkkel a kapcsolatot. Igen, ez már nem olyan sok emberrel fordulhatott elő, ez már egy ritkább eset. Szóval... rendben, a dolgot lerendezzük magunkban, a "barátunknak" hazudunk, míg az megbízik bennünk, és mindent megtudunk róla. Minden egyes titkot, amit talán csak nekünk árult el... de a végén, akarva-akaratlanul is, de kifecsegjük. Olyanokat, amiket nem lehetne, amiket egy szabály védett, amit sajnos sikerült felborítanunk.
 És ő ezt megtudja. Visszajut a fülébe az, hogy te megaláztad őt, hazudtál neki és legfőképpen kijátszottad, eldobtad a bizalmát. Sőt, mondtál róla olyan dolgokat, amiket gondolsz róla, hogy hülyeség amit csinál...
 Hmm... kínos, nemde? Ilyenkor mit tennétek? Mindegy, hogy melyik személy vagy. Ha te lennél az elárult barát, vagy ha te lennél az, aki elárult.
 Öt napja ezen rágom magam...A másik kérdés: Mi van, ha a "barátod" titkainak elárulásával, ellene fordítasz embereket?
 Csak azért írtam le ezt a kis monológot, hogy... vigyázzatok magatokra, és gondoljatok át mindent...



 Soha nem volt jó dolog, ha elárultál valakit
 Ha nem bíztál meg benne.
 Addig az rendben is van, hogy nehezen, de megtudod akadályozni... De mi van akkor, ha már megtetted, és nem tudod visszafordítani???
 XXOO
 ...PePe...

Most néztem pár magyar blogot, és meg kell hogy mondjam, az enyémet sehol sem találtam. Igen eldugott kis blog ez, az már tény, és mostanában rossz színvonalú. Ezért nem folytatom az előző történetemet. Sokszor azt mondtam rá, hogy felejtős, hát legyen itt is az. Fölösleges bármelyik barátomat is ezzel fárasztani. Aki esetleg kíváncsi lenne rá, majd megkérdezi, talán még el is mondom, de ez nem lényeg
 A célom most az lesz, hogy jobb kedvre derítsem a kedélyeket.
 A mindennapjaim egész jól telnek. Fogjuk rá. Éppenséggel most beleástam magam pár dolognak, de a nyáron nagyon megfogott az írás is, amit pár napja tényleg nem tudok abbahagyni. Most éppen egy thriller szerű történetet írok, annak még az elején vagyok, most próbálok másik stílusban fogalmazni, és jobban odafigyelek a történet gördülékenységére. Talán egyszer megmutathatom annak, aki ír, de csak ha kész leszek vele^^
 A rajzaimon is próbálok javítgatni, igaz, hogy soha nem ment jól, de leköti az ember figyelmét, és olyankor a gondolatfonal nem vándorol el kínosabb emlékképekre, vagy esetleg problémákra.
 Nyárra elterveztem, hogy rengeteget fogok olvasni, mert szörnyen sok könyv van, amivel még nem végeztem Igen erre rá is jöttem, mikor az elsőt akartam leemelni a polcról. Emellett had ne mondjam, hogy továbbra is vásárolom őket, folyamatosan.
 Mostanság rákaptam sok mangára is, amik olyan kevésbé ismertek. Továbbá megint sok "JRock"-ot hallgatok, mert sok banda nagyon megfogott. Nem mindig az én stílusom, de jól esik az embernek néha egy kis lassítás, és áttérni valahova egészen máshova.
 Egyenlőre majd ha kiolvastam a könyveket, azokat dobom fel, meg animéket, mangákat talán, és esetleg befuthat egy-egy manhwa is!
 Remélem jól szórakoztok majd!!^^
Ha el akartok érni, akkor az msn címem a régi maradt (hiába terveztem újat -_-): petra97@windowslive.com
 Köszöntem^^
XXOO
 ...PePe...

Hajhó^^

A következő egy hétben újból átalakítom a blogot, remélem még néztek erre(:
XXOO
 ...PePe...

Harag:

Életem legrosszabb estéje volt aznap. Szombati nap volt, de ahhoz, hogy megértsétek legalább egy kicsit azt, ami bennem volt, ahhoz ismerni kell az előzményeket.
 Az utolsó nap a héten, péntek, azt hiszed életed legjobb napját éled majd át. Fail! Ha órákon át kell hallgatnod, hogy folyamatosan az orrod alá dörgölik: Emo-s vagy! Az rosszul esik. Az... fájdalmas. De eltűröd. Tűröd, hiszen igazuk van, csak nem szereted visszahallani, mert komolytalanok, nem tudják mit is jelent, gyermetegek, elviccelik a dolgot. Egyáltalán nem vicces a nap minden egyes percében a halálodra készülni. Az utolsó döfésre, amit tudod, hogy te szúrsz majd.... nemsokára.
Majd angolon. Angolon el kell magyaráznod, mert a tanár faggat, és beordítják hogy vagdosod magad. És te hiába mondod, hogy az Emo, az emo-érzelmekről szól, nem értik, és szünetben odaállnak eléd:
-Ez egyáltalán nem az érzelmekről szól!-Te tűröd, de próbálod megvédeni a többi hozzád hasonló embert. És nem megy, összeszakadsz. Elrohansz az énekterem melletti kis terembe, és kitör belőled a sírás: gyenge vagy. Túl gyenge hogy élj. Nem vagy alkalmas semmire. SEMMIRE.
 Majd eljön a szombat. A szomszédod a születésnapjára bulit szervez. Mosolyogva mész, hátha felráz majd a viccelődés. Viccelődés volt, hajnali kettőig. A stílusodról, és mindenki előtt, összeomlasz, és könnyeket ejtesz. Megalázod magad, mindenki előtt, de főképp magad előtt. Milyen érzés ez? Gyilkos. Gyilkos érzés. De nem vághatod a pofájukba azt a mondatot, hogy az öngyilkosság nem vicces, mert apád előtted ül, szótlanul figyel, csak nevet, és gúnyolódik rajtad. Nem vicces. Hazajössz, hátrahagysz mindent, és mindent eltűrve sírva alszol el.
 Ez az, ami nem vicces. Meg az, amikor a barátaid mondják, hogy EMO vagy. Nem vicces. Siralmas.... Fájdalmas. És hogy hangsúlyozzam: Gyilkos...
XXOO
 ...PePe...

Sin's Bible:

Pár napja csinálok ostobaságokat, bár igazán hozzászokhattam volna a saját részemről. Mivel eldöntöttem, hogy tartozom a "Hurt Emo"-hoz, úgy érzem tartozok valahova, ami jól esik. Az iskolában olyan jól érzem magam, nevetek. Nem foglalkoztat hogy mi van Vele, mert már mindent elfelejtettem magamból. Amikor meglátom, nem érzek semmit. Az az árnyék tökéletes ott mögöttem, mindenben segít.
 Reggel a körzőt a kezemben forgatva figyeltem a csuklómat. Bele vágjak? Ne vágjak? És amikor a rosszabbik esetet választanám, valaki mindig benyit, és nem csinálhatok semmit.
 Hanem mikor hazaérek. Leültem az íróasztalhoz.
 -Tudod mit akarsz nem?- A suttogás mögöttem szólt. Mosolyogtam.
 -Igenis-nyögtem, és fogtam a körzőt. Szemügyre vettem az élét.
-Hát... csináld! Megígérted, azt teszed amit én mondok!
 -Tudom- várakozás nélkül a bőrömbe vájtam a hegyet. Az egyetlen amit éreztem, az a hideg, kemény fém, és hogy a vér végigfolyik a könyökömig, majd onnan lecseppen. Szúrt egy kicsit, de mivel ezt kellett tennem.... Mit is ér ez a fájdalom ahhoz képest? Semmi, esküszöm semmi. ha látszik a seb, valami mindig van a karomon, hogy ne látszódjon. Belevéstem, hogy "Vengeance".
 -Így gondoltam!- Hátralestem a vállam felett, megengedtem magamnak egy kis mosolyt. Lekapcsoltam a villanyom, és sírva fakadtam. Az üresség érzete volt bennem... nem is tudom miért. Feltettem magamnak a kérdést: Miért élsz? Az élet, mint tudod, neked nem oszt jót. Hát miért vagy még mindig itt? És a válaszom... a válaszom az  üres volt. Az az volt hogy magam sem tudom, és ez elkeserített. Nincs miért, kiért élnem. Persze, ne higgyétek hogy most öngyilkos akarok lenni. Természetes ott nem tartok. Még. Vagy ki tudja. Mindenesetre meg van a magam feladata, amit nem hagyok el, nem hagyok abba...
XXOO
 ...PePe...

"Trust in Sin":

Beletörődtem, hogy négy kivételes, és boldog napot érdemeltem. Semmi többet. Megtanultam, ha úgy játszom az életemmel, mint most, akkor nem érdemlek boldogságot. Büntetést érdemlek azért, mert megint éreztem valamit, és ezt meg is kapom a magam módján. Ő elhúzta a kezét, nem mentett meg a sötét tengerből ami körülvett, és így most visszazuhanok, inkább levegőt sem veszek, hátha hamarabb vége lesz a szenvedésnek. Nem hagyhatom, hogy még egy olyan hibát elkövessek, mint most. Körülöttem mindenki megtalálja azt, akire szüksége van, míg én itt maradtam egyedül. Egyedül, magányosan. Egy hónap. Egy hónap lesz a büntetésem, ha kell a barátaimat is elveszítem, de nem hagyhatom hogy velük együtt mosolyogjak, nem beszélhetek, egyedül kell lennem, és nem szórakozhatok. Persze ezen mindenki ki van akadva, de senki sem érti. Az nélkül, hogy értenék, a fejemhez vágják azt amit gondolnak. Nem mondhatok el nekik semmit. Tűrnöm kell, mintha valaki, valaki akit nem látok, folyamatosan a hátam mögött lenne, és támogatna abban amit csinálok. Mintha a fülembe súgná:
 "Maradj csendben, tűrd el, ne sírj, ne mutass érzelmeket, akár mennyire is fáj". Nem árulom el megint magamat. Megfogadtam, hogy nem fogok hátat fordítani, nem bánom meg egy döntésemet sem. Szánalommal nézek mindenkire, és kínzom magam. Addig amíg bele nem halok, nem érdekel. Büntetés. A büntetésnek ez a lényege nemde? Hát akkor... Bele kell vágni. Nem hagyom hogy megint érezzek. Mert az gyerekes dolog. Ostoba, kiszámíthatatlan és fájdalmas dolog. Egyszer mindennek úgy vége szakad, pont úgy mint az életnek. Az már más kérdés, hogy csendesen, lappangva, vagy hangosan, fájdalom és üvöltés közepette. Persze ott van még a felismerés is. A legrosszabb dolog. A félelem... annyi minden van még amit el kell távolítanom magamból, hogy ne ismétlődjön meg az ami most történt. Pontosan. Ezt akarom. Azt akarom hogy fájjon, és hogy aztán elmúljon. Így lesz tökéletes. Ezt kellett volna előbb is kipróbálnom, de most van egy kis segítségem magamnak. Az a kis árny, tökéletes segítőkezet nyújt a rossz dolgokban mögöttem. A feladatom felénél járok. Pozitív nézeteim alig-alig akadnak. Hát ezt vártam. "Csak utálnod kell, semmi mással nem kell törődnöd, csak azzal hogy utálj, ha a véredbe kerül, talán akkor is csak az utálat lesz előtted".

Crazy:

 Bolond vagyok... Folyamatosan ostobaságokat csinálok, és hibákat követek el. Ha elmegy mellettem a folyosón, fél óráig bambulok utána, és amíg nézem ahogy halad, megáll, lelassul az idő. Ha a hangját meghallom, a lábam reszketni kezd, a gyomrom megfájdul és olykor komolyan szédülés kap el.
 De az ésszerű dolog, amit magamban fejlesztettem ki, az az önkínzás. Rászoktam arra hogy igen erősen harapdáljam magam. Komolyan hülyén hangzik, de ha péntek van akkor úgy belevésem a fogaimat a bőrömbe hogy vérezni kezd. Ennek csak ez a lényege: ha belül fájdalmat okoztam magamnak azzal, hogy megengedtem magamnak a szerelmet, és ezzel a csalódást, akkor kívülről is magamnak kell fájdalmat okoznom. Érdekes érzés, mert dühömben erősen harapom a kezem, vagy a karom, akkor egyre jobban fáj. Amikor érzem, hogy kibuggyan a vér, hagyom hogy kiszivárogjon a bőröm alól és kezet mosok. Őrültség, de ha meglátom Őt, akkor ezt csinálom. Ezt csinálom azért, hogy tanuljak a naivságomból. Az ígéretemet megszegtem, hát ez az ami jár érte.
 Most viszont biztos vagyok benne hogy nem engedem meg magamnak azt a luxust, hogy beleszeressek valakibe. Ha látom, hogy van esélyem Vele beszélni, kényszerítem magam a sírásra, vagy szétharapom a szám, csak ne írjak Neki, vagy ne álljak Vele szóba. Biztos vagyok benne, hogy teljesen elpirulok, mikor hozzám szól. Nem tudok ellene tenni. Csak az Én hibám lehet...
 Mindenesetre, bennem maradt a dolog, hogy látnom kell. Egyszer megragadtam a nyakam, és amilyen szorosan tudtam megszorítottam, csak ne menjek a közelébe. Hogy elfelejtsem, ahhoz egyelőre nem tudom mit kell majd csinálnom... Nehéz lesz... Biztos vagyok benne...

Könnyek:

 Mindenki tudhatta hogy nem válik be...Mindenki gondolhatta... De én még bíztam benne. Viszont, most tényleg nem akarok szerelmes lenni. Soha többet. Először el kell szakadnom Tőle... ami beletelik egy kis időbe, és még örülök hogy hozzám szól...
 Órákig sírtam... nem kaptam levegőt, a végtagjaim elzsibbadtak, szédültem és nem tudtam járni. Sose voltam még ennyire szerelmes... Nem is akarok többet az igaz...
 Amikor a sírás egy kicsit megállt, enyhült, akkor magam elé meredtem és beszélni kezdtem hogy segíteni akarok Neki... Szörnyen fájt amit írt, hogy mit csinál. Mert ugyanezt csináltam én is. Szörnyű volt. Emlékszem arra a sötét őszre, hogy milyen is volt. És Ő most ugyanezt csinálja. Amikor én ezt tettem, majdnem valami nagyon rosszba torkollott az egész. És én ezt nem akarom neki. Az miatt sírtam amit csinál, nem is azért mert nem akar velem lenni... nem vagyok normális. De segítenem kell neki. Nem hagyhatom hogy itt hagyjon. Nem szabad itt hagynia... Csak engedje hogy segítsek neki. Mert Ő tökéletes volt, míg ez a horpadás nem keletkezett rajta, és én ezt meg akarom javítani. Rajtam már sok ilyen seb van, magamon nem, de Rajta lehet segíteni. És kell is. Utol kell érnem, és vissza kell húznom a szakadékból... Mielőtt végleg leugrana...

Önmegtagadás:

  Régen... még nagyon régen elhatároztam hogy nem leszek szerelmes. Nem akartam az lenni. Feleslegesnek tartottam. Azt hittem, elviselhetetlenül értelmetlen érzelem, amit el kell tüntetnem magamból. De nem. Megszegtem az ígéretemet, megtagadtam magam, azzal hogy beleestem egy fiúba. Milyen hülye vagyok!
  Egész jól alakult minden. Minden sínen ment. Amikor egy lány írta hogy beszélt vele. Megkérdeztem tőle hogy mi volt. És a fiú ezt mondta: "Nem vagyok biztos benne, mert félek hogy az agyára megyek a hangulatváltozásaimmal, és a depressziómmal". Nem mennél az agyamra. Soha. Soha nem mondanám azt hogy elegem van belőled. Tudom, hogy mindig melletted állnék, kitartanék melletted jóban is és rosszban is. Én is voltam depressziós. Nem is olyan régen. De... meg kell mondanom, hogy eddig nem tudtam kiejteni, vagy leírni azt hogy "szeretlek" csak kínkeservesen. De neked ki tudom mondani. Mert Te valahogy feltűntél, és én nem voltam már a régi önmagam. Mert Te megváltoztattál. Semmi sem biztos, tudom, és elméletileg gondolkodsz... De tudnod kell, hogy segíteni akarok. Mert fontos lettél nekem. Mert nem találok még egy olyan személyt, akihez most annyira vonzódnék mint hozzád.
  Amikor írod, hogy rossz napod van, hogy nincs jó kedved, hogy valami nem stimmel... nekem is fáj. Fáj az, hogy nem érzed magad jól, fáj az hogy nem vagy boldog. De engem nem zavar. Meg akarlak érteni. Azt akarom hogy neked jó legyen. Nem akarok folyamatosan a nyakadon lógni, de ha Neked az kell, megteszem. Ha Neked magányra, és csöndre van szükséged, várok. Tudnod kell, hogy várok. Tudnod kell, hogy felfordult Miattad az életem, de ez így jó. Azért jó, mert Miattad van. Mert én most azt kell hogy mondja szeretlek! Mer tökéletes vagy, nekem tökéletes. De ha valaki most hibákat kezd keresni Benned, akkor azt tudom mondani, hogy előbb engem boncolgasson. Soroljátok fel a hibáimat! Aztán ha tudjátok hogy kiről van szó, akkor az Övét! Látjátok, hogy hozzám képest tökéletes? Mert az... Ő az... Nem kell más csak ő.
  És tudom hogy gondolkodsz, tudom hogy fájni fog, ha nem lesz pozitív a döntésed... De még várnék Rád. Fájni fog... Tudom hogy fájni fog. De Te döntesz, és ez a Te életed. De én várok, és csak várok. Csak várok, amíg meg nem halok, én várok...

Anger and Agony:

Hagytam magam ismét becsapni... Annyiszor magamra szóltam már az miatt hogy hagyom magam átverni! De most megint nem hallgattam az agyamra, és megint fájdalmat okoztam magamnak. Miért csináltam ezt... De ne is merüljünk el ebben az egészben! Kezdjünk mindent az elejéről:
 Talán egy hónapja jártunk Ádámmal. Jól elvoltunk, kedves volt. Rákényszerítettem magam hogy szeressem, és ebből egy bizonyos kötődés jött létre, rá támaszkodtam, hozzá futottam tanácsért, ha segítségre volt szükségem. Boldognak láttam ezt az egészet. A nyár jónak ígérkezett. Valóban úgy éreztem hogy visszatérhetek valahova.
 De ma...
 Láttam hogy kiírt valamit, hogy nem jön össze vagy valami ilyesmi. Megkérdeztem hát mi baja van. Nem akarta elárulni. És jobb is lett volna ha nem árulja el. Nekem jobb. Mert a menedék odalett, eldobott magától, azt mondván hogy ez így nem jó. Nem sírtam. Nem bántott. Összeszorult a szívem ugyan,és mindent mélyen megbántam. Az a kötődés vékony szálakra bomlott. Miért? Miért hagytál itt? Szükségem van rád! Ha nem is látjuk egymást sokszor... kellesz nekem mert te vagy az én támaszom, a hely ahová mehetek. El kellett köszönnöm.
 Este, hat körül még egyszer felnéztem. Egy lány képéhez írt. De hogy mit? A szálak tovább szakadoztak, mint a var amikor lejön a sebről, és az újból vérezni kezd. Jó volt veled, mert segítettél begyógyítani azokat a sötét hónapokat. De most, újból sötét felhők gyülekeznek.
 Amúgy ilyeneket írt a lánynak: " Aludnék veled, kívánlak"... Felszakított minden láncot ami távol tartotta a rossz dolgokat tőlem. A gyomrom felfordult, a könnyek közelebb kerültek a szememhez...
 Most... mit tehetek, hiszen megint hagytam magam elárulni. Megint eldobtak valami jobbért, érdekesebbért.
 Hát nem engedem a régi énemet többet elárulni. Nem engedem hogy szerelmes legyek, bezárkózom, csöndes leszek, nem hagyom hogy áttörjék azt az ajtót amit bezártam magam előtt. Nem hagyom a régi önmagamat elárulni. Mert akkor nem okozok fájdalmat magamnak.
 Szóval megint a hullámok alatt... ez így lesz mostantól? Örökre?

Tehetség:

Már régebben történt, talán egy héttel ezelőtt.
 Irodalmon ment el az élettől a kedvem. Ennyi volt: háziból egy fogalmazást kellett írni. Rendben. Nos... sokan felolvasták. Először Karola volt, aki ötöst kapott rá. Ennyi ,ég rendben. De amikor az olyanok is felolvasták, akiknek semmi közük sincs a könyvekhez, és ötöst kaptak rá, akkor rosszul lettem.
 Sosem hittem volna. Hiszen én folyamatosan próbálkoztam. Folyamatosan, mindent kipróbáltam. Már nem is tudom hány éve írok, próbálkozok történetekkel, hétvégéim mennek rá arra, hogy kitaláljak egy jó könyvet. Többször próbáltam sportolni, énekelni, zenélni. Erre ez van. Én akármit teszek, csinálom folyamatosan, semmi értelme. Írtam valamit, amiről azt hittem jó, erre az olyanok, akik csak összedobták az egészet, jobbak mint én. De miért? Én már nem tudom mióta csinálom ezt és hasztalan. A sportban ugyanez van. Nem tudom talán négy vagy öt évig kézilabdáztam, erre fölösleges vagyok. Azért vagyok a pályán hogy meglegyen a csapat létszáma, és ne legünk kevesebben. Utálom ezt. Mindent megpróbáltam, hosszú ideig szenvedtem... és nem ért semmit az a sok elpazarolt nap. Egyedül a zenében van tehetségem.
 De rajzolni is annyiszor próbáltam. És mások sokkal könnyebben, rövidebb idő alatt szebb képeket teremtenek mint én. Miért van ez? Miért van az, hogy míg sok ismerősöm mindenben ügyes, addig én fölösleges vagyok? Egyáltalán... miért próbálkozom?

Late:

Még egyszer, amikor megismertem az "A7X"-et, akkor néztem utána a bandatagoknak. Sokan írták hogy házas némelyik tag. De nem hittem az oldalaknak, kivéve abban hogy az énekes házas mert azt a képet láttam.
 De most találtam egy képet Brian esküvőjéről. Nem mondom hogy jól esett, mert érdekes volt látni... igazán mintha gyomorszájon vágtak volna. De mint már írtam nem igazán szerelmes vagyok belé... igaz egy kicsit de az töredék része a dolognak...Nem érdekes. De biztos boldog. Igen, boldognak kell lennie. A felesége igen kedves, mert láttam velük egy interjút. Meg kell mondani, hogy összeillenek. Jó látni hogy nem egy "örömlányt" vett el.
 De ettől függetlenül akkor is az én példaképem marad. Hiszem azt, hogy lesz ő is olyan jó mint Dimebag. Képes lesz rá, mert már majdnem olyan szinten van.
 Szóval boldognak kell lenniük. Hiszen egy Isten nem lehet szomorú. Ugye?

Megérzés:

Szerintem mindenki megemésztette az előző bejegyzést. Nos, igen, eléggé későn írom, bár igaz tegnap történt, de azért ott vagyok a megérzés terén.
 Szóval:

Én még nagyban aludtam vasárnap 11-kor. Oké, mindenkinek belefér egy kis hajnalig tartó bulizás, nem beszélve arról hogy ugyanezt csináltam még aznap is, nem érdekes. Szóval már kezdtem ébredezni ( túlzás de egyszer már félig kinyitottam a szemem ). A telefon mint egy állat bömbölni kezd ( megjegyeztem hogy halkabbra kell állítani a csengőhangom, főleg mivel nem egy lassú, nyugis kis szám... ). Jó, szitkozódom egy kicsit, megnézem a képernyőn a számot. Soha az életben nem láttam! Esküszöm! Ráadásul így kezdődött: 0620... egy olyan ismerősöm sincs szerintem akinek 20-as a száma... vagy van de véletlenül kitöröltem. Nemérdekes. Először Karolára gyanakodtam, de szerintem még ő is aludt akkor ( valljuk be még jobban tud aludni mint én ;) ). De ő 30-as... Tanakodom...felvegyem? Ne vegyem? Végül az utóbbi győz, és én alszom tovább. Egy óra múlva, mikor sikerül felöltöznöm stb. eszembe jut: és ha azok voltak akik Fannit hívogatták? Nem hiszem... NEm. Biztos nem. Lehet hogy egy régi osztálytárs... Vagy Bella? Nem. Bella is 70-es...
 Másnap az iskolában inkább Fannit kérdeztem meg... És meglepi! Azt mondja valami ilyesmi volt az is ami őt hívta... szóval most filózom, rácsörgessek? De mivel egyrészt fukar vagyok, ( minek menjen el a pénzem marhaságokra ) másrészt meg nem akarok idegeskedni, inkább nem nyúlok a telefonomhoz.
 Majd még jött egy hívás...Nem vettem fel, nem vagyok hülye...
 Nem foglalkoztam a dologgal. Hogy eltereljem a figyelmem leültem gitározni, majd csináltam végre pár képet magamról, mert meg kellene változtatni a képemet Facebookon. Sok béna lett... majd tíz perc múlva sikerült két jót csinálni. Szóval úgy ennyi... azért remélem hogy tényleg nem azok hívtak mindegy. Nem leszek hajlandó utánajárni.

Felismerés:

Ma voltam igazán dühös. Vicces, hogy az egész nem velem történt. De nem ugrok bele a részletekbe. A lényeg:
 Kerekes Kristóf, az osztálytársam ( mert már nm tekintem másnak ) szörnyű dolgokat tett. A miskolci haverjainak mindent kitálalt Fanniról, aki nem érdemelné meg ezt, és még idiótább dolgokat terjesztett róla ( sikerült ágyba bújnia vele stb. ). Szóval, ezen igazán aztán szörnyedtem el amikor ez történt:
 Fanni már mindent elmesélt. Az elejétől a végéig a történteket, hogy azok a haverok zaklatták és a többi... Az udvaron mondta el mindezt, és miután a terembe mentünk senki nem volt ott szóval még tudtunk beszélni odabent is. És ezt mondta:
- Téged is ok nélkül le "Emo"-z, és nem ismer rendesen azt csak ő állítja hogy a barátod. Nem tudja miért teszed ezt, igazán én sem tudom, de próbállak megérteni, és végignéztem ahogy átváltoztál. De megértelek, mert ha neked ez a jó, én így is elfogadlak. 
 Fanni, most tekintelek igazán barátnak. Igaz barát vagy mert kiállsz mellettem. Eddig is legjobb barátként tekintettem rád, de most nem tudom leírni mit érzek. Tudom hogy nehéz eset vagyok, de te ezt elnézed nekem. Tudom hogy Karola is ezt csinálja, rá is így tekintek. De... ez olyan jól esett. Komolyan.
 Át kellett hogy öleljelek, és te viszonoztad az ölelésem. Örökké tarthatott volna a pillanat, de tudtam, ha ezt teszem akkor sírni fogok. Nem nyálasságból, nem szokásom a sírás, de ez felemelő pillanat volt.
 Kristófot csak sajnálni tudom hogy elhalaszt egy ilyen barátságot. Hogy elvesztett téged. De megérdemli. Imádkozom azért hogy ezt olvasd el, és azt akarom hogy ezeket vedd tudomásul. Jobb barátot nem kívánhat az ember. Te és Karola értetek meg igazán. Ezt gondolom. És remélem, hogy ez így is marad. Mert én nem akarlak elveszíteni. Tudd meg, hogy nem érdekes Kristóffal foglalkozni. Tényleg csak bánhatja hogy már nem érzel iránta semmi mást, csak gyűlöletet.

Új Élet:

Lehet hogy már senki sem olvassa... fogalmam sincs, de le kell írnom. Az utóbbi napok annyira az agyamra mentek...
 Annyian rám támadtak mostanában az iskolában is. Mindig találtak valami kifogásolni valót, amiért beszólhatnak. Ott volt, amikor a telefonomat szólta le a drága osztálytársam, és akkor már tényleg tele volt a hócipőm, mert az volt a harmadik nap folyamatos csesztetés. Őszintén Áron arcába tudtam volna ordítani: Tényleg annyira vicces hogy egyeseknek nincs pénze új telefonra?! Különben is csak zenehallgatásra használom semmi másra, annyira nem érdekel hogy érintőképernyős-e. Kis probléma volt igaz, de akkor már tényleg bennem volt minden fáradság. Nem csak az iskolában kaptam, hanem  családomtól is folyamatosan kaptam a pofonokat. Az milyen hogy a saját apám lehazugozik mindenki előtt? Mondhatom az is jól esett... Teljesen mindegy. A lényeg hogy elegem volt. És kész. Ahogy elmerültem, ebben a szomorú, fekete tengerben, tele fájdalmas hullámokkal... a kérdések gyűlni kezdtek bennem: Miért voltam boldog nyáron? Miért tudnak többen szeretni, és én miért nem vagyok szerelmes? Hisz' olyan jó lenne ha valakire támaszkodhatnék... És miért boldog mindenki, miért változtam annyit?
 Ma is, amikor Fanni elkezdte mondani hogy Jared Leto jobban néz ki mint Synyster, sokkal jobban. Miért kell ezt csinálni? Semmit nem szóltam be az ő "bálványára" akkor engem miért kell...? Jarednek unalmasak szerintem a számai, nem kemények, nem ért el annyi mindent mint Synyster... és még sorolhatnám... miért kell mindenemet összerombolni? Miért... Mert én, drágáim, egyáltalán nem a külsőre megyek. Én nem is szerelmes vagyok, hanem tisztelem Synyster-t. Komolyan. Nem érdekel hogy néz ki, vicces romantikus, ügyes, oké. De mennyi mindent elért az életében? Minden céljáért megküzdött, az apja felnéz rá. Én ezért tisztelem. De miért kell a "barátoknak" is belém kötni? És megint itt a miért... Utálom ezt az életet. Ha itt hagyhatnám, annyival könnyebb lenne... De nem szabad... még nem. Mert semmi sem vált valóra. És azt akarom hogy áttörhessek ezen a tengeren. Hogy kijussak innen, levegőt kaphassak, és valami megértést. De ha jól nézem az még vár egy kicsit. És remélem nem sokáig...